Érzékeny. Szomorú. Szerelmes. Ez nemcsak a filmre, hanem két főszereplőjére is elmondható: érzékenyek, szomorúak és szerelmesek. A fiú (Birger Malmsten) megvakult, zongorázásból él, de nagyvárosi környezete közönyös iránta, vagy éppenséggel kihasználja őt; a kiskorú, elárvult szolgálólány (Mai Zetterling) pedig bár megpróbál nélküle élni, de a kortársainak cinikus felszínessége lerontja minden esélyét annak, hogy Bengten kívül bárkit is szeretni tudjon. Egy éjszaka végül minden megoldódik és már csak az egyházzal kell megküzdeniük ahhoz, hogy szerelmükből házasság is legyen. Ami lesz is.

A film sem tematikájában, sem megoldásaiban nem lép túl egy direktre vett könnyzacskó-markolászó melodráma keretein, amelyre ekkoriban nagy igény volt. (Már ez a műfaj lassanként már kihalóban van, helyére a csipkelődős szerelmi vígjátékok léptek.) Ez nem már csak azért sem gúny, mert Bergman a filmet ennek is szánta, ez még nem igazi szerzői film volt, hanem egy hétvégi mozizós tucattermék: az önhordó drámaiságot (vak és szegény művészlélek a zongorával) egy hasonlóképpen olcsó szerelem színezi be (hiszen fogalmunk sincs, mit lát meg a fiúban a lány, aki csak úgy hipp-hopp belé szeret). A „környezet” ezek után természetesen csak ellenséges lehet (ez minden régimódi szerelmi történet alapja), amelyet végül legyőznek: a happy end kötelező volt, ezt simán hozza is a szüzsé. A film egyszerű szemlélete azonban nem azt jelenti, hogy az rossz lenne, mert zökkenőmentesen halad előre a történet, a figurák első látására hozzák a jellemüket, rögtön mindenkivel tudunk azonosulni és ellenszenvezni, dramaturgiai buktatónak nyoma sincs. Az eredetiség hiánya a katarzisban is megjelenik, amikor a fiú vakon a vonat előtt botladozik a síneken, hiszen mi más is illene hozzá, mint a háta mögött fütyülő és gőzölgő vastitán, míg ő fut bele a semmibe, amikor is Ingrid hirtelen tudat alatt megérzi, hogy szerelme bajban van és abbahagyja a táncot. (Ettől a jelenettől eltekintve a rendezés szerencsére nem akarta Bengt sorsát tragikusabban ábrázolni, mint amilyen; Bergman mellőzte a nyomorúság túldramatizálását, megelégedett azokkal az  élethelyzetekkel, amelyek egy vakot érhetnek, ha érzékelten emberek közé kényszeríti őket a sorsuk.)

A film egésze egyetlen mondatra, a szerelem zárókövére épült rá: amikor Ingrid barátja megüti Bengtet, az elégtétellel így felel neki: ő vak, s most mégis végre férfiként kezelik. Ez tényleg szellemes megjegyzést jelent, persze a tragikus fajtából: hiszen a film egésze arra van kihegyezve, miszerint egy vakkal nem tud mit kezdeni a társadalom, még látszatállást sem akarnak neki biztosítani az egyházban. Az egyház itt különösen fontos, hiszen negatív kontextusban jelenik meg: a pap le akarja beszélni a szerelmeseket a házasságról és nem bíztatja Bengtet az állás lehetőségével, a vallás képviselője tehát egyértelműen negatív személy. Bergman, bár sokat foglalkozott az szó szoros értelmében vett „istentelen” világgal a filmjeiben, már most eljutott odáig, hogy az egyházat egy az egyben kihúzza az igazi vallásosság képviselői közül. A következő évben bemutatott első szerzői filmjében, a Börtönben már szó sincs arról, hogy a vallás bármiféle menedéket tudna nyújtani a földi pokolban (amelyről ez a film is szól): a templom vízköpőin nemhiába vigyorognak a sátánfejek, az ősgonosz aztán pontosan tudja, hogy nincs itt semmiféle megváltás az úrvacsora alatt...

Ettől a kitérőtől eltekintve aztán az utolsó képsorok az esküvő kieszközléséről, a nászról és a vonatútról már csak egy könnyű lezárását jelentik az egyszerű sztorinak. A szép, hagyományos fényképezés, a takarékos műtermi megoldások, a sötétség és a zárt terek bővített használata és egy – mai szemmel nézve már – primitív álomjelenet mellett a zene sajnos kifejezetten lerontja a melodramatikus hatást, hiszen az időnként bájos kis dallamokat produkál Ingrid megjelenésekor, ami egyáltalán nem illett bele a szándékoltan drámaira vett koncepcióba. De a film a feladatát teljesítette: sírhattak a nők a moziban.