Martin Grande, a filmrendező forgatásába egy elvadult tekintetű alak toppan be: volt számtantanára cövekel le mellette, akit nemrég eresztettek ki a pszichiátriáról. Van egy nagyszerű ötlete és úgy érzi, hogy ezt meg kell osztani egykori tanítványával. Szóval: a Pokolról kellene filmet forgatni. Ami egyszerűbb, mint hinnénk, merthogy ez maga a földi lét. Isten halott vagy legyőzték, teljesen mindegy: a gonoszságnak nincs is rá szüksége, neki az kell, hogy az emberek Istenben higgyenek, mert ezzel ostoba gyógyírt találna a sebeikre s ez csak gúnyt vált ki belőle; a Poklot pedig csinálnia sem kell, arra itt a földi élet, vagy ahogy Sartre mondta: „A pokol – a másik ember”. Na?

Grande – nevével ellentétben – csak a vállát rángatja a kolosszális kitalációra, aztán a film elfordul a személyétől és átsvenkel „munkatársára”, Thomasra (Birger Malmsten), az alkoholista, kiégett újságíróra, aki nem igazán leli a helyét a társadalomban, ennek eklatáns manifesztációjaként előbb meg akarja ölni a barátnőjét. Tettének sikertelensége után – mert látványosan ég szénné az udvariasságát rendületlenül megőrző rendőrség előtt - találkozik egyik interjúalanyával, a székesegyházak türelmes angyalainak vonásait viselő Brigitta Carolina Soederberggel (Doris Svedlung), a prostituálttal, aki sorsa most éppen tragikus vonulatba fordul: Peter (Stig Olin), a sticije és Linnea (Irma Christenson), annak testvére (bár ez igazán nem derül ki a filmből, csak sejtetés szintjén) megölik az újszülöttjét, s a lány Thomasnál, egy elhagyott padlásszobában keres nyugalmat. Peter és Linnea azonban udvariasan visszaszerzik maguknak a nőt, aki aztán rögtön, már az első este alatt öngyilkos lesz, mert nem bírja tovább ezt az életet. Thomas ezután visszatér a régi, kellőképpen semmitmondó kedveséhez, akiről addig is csak annyit tudtunk meg, hogy szépen, bár haragosan tud nézni, aztán semmi egyebet…

A Bergman-filmek felütő motívuma – Isten és így a hihető morális iránymutatás nélkül hogyan is működhet a világ? – már itt, a kezdő szakasz zöld lámpájánál is megjelenik a hajnalhasadásban, mivel azonban ez volt Bergman első szerzői filmje, hát szükségképpen minden kissé suta lett benne, hiszen túl sokat akart meríteni a szüzsé intellektuálisan mérsékelt lehetőségeihez képest. A történet ugyanis csavarmentes, túl átlátható, neorealista képkezeléssel és a nyomorúság sajnáltatásával; Brigitta a végén csak azért hal meg, hogy legyen min megrendülnünk, mivel azonban már addig is megrendültünk a sorsán, a halála éppenséggel nem a nagy meglepetés, hanem a szükségszerűség olcsó erejével hat, amibe az is beleszámít, hogy a meggyilkolt csecsemő – amelynek tragédiájában pedig lenne katalizáló tudati erő – addigra tökéletesen eltűnik a filmből. A lány álomjelenete maníros és mégis átlátszó, tiszta műterem az egész, kár is volt bevezetni, hiszen e nélkül is érhető volt minden; Brigitta halála, azaz „felmagasztosulása” ablakon áttörő fények között történik, mintha templomban járnánk, holott az alagsori mosókonyha koszfészkes mellékhelyiségében vagyunk, ami igénytelen asszociációra ad lehetőséget, még egy angyalszobor is előkerül a háttérben; a szereplők pedig szélsőségesen egyszerűek, kivéve Thomast, aki viszont kiismerhetetlenül marad meg homályos önpusztítónak a film végéig, viszont addig is főleg a kamerába meredéssel és tűnődő érzelgéssel foglalkozik, bár ezek indítóoka mindvégig szürkehályogként ragad a néző szemére.   

A két főszereplő a megváltásra vágyik egy Isten nélküli világban és ezt csak egymásban találják meg, ami már önmagában is a legpimitívebb megoldás, hiszen egy másik emberben nem lehet megtalálni a megváltást. Ezzel ugyanis őt Isten pótlékaként használnánk, ami nemcsak blaszfémia, de egyben a világ legolcsóbb megoldása is lenne az alapproblémára, amely megoldás ráadásul nemhogy nem gyötrelmes (amely pedig minden megváltás alapja), hanem rendkívül kellemes (ld. a szeretkezést). Ez a (meta)fizikailag nyomorúságos állapot szerencsére csak átmenetileg tart, mert aztán üdvösen mindkét főszereplőt visszahúzza a régi világuk: az egyiküket a belakott bűn, amely – mind várható – halálos lesz; a másikat a hínáros, bár kétségkívül átölelő kispolgáriság.

A film végén a rendező – mármint Grande – végül ezzel a mondattal utasítja el a matematikatanár ötletét: „Olyan filmet nem szabad csinálni, ami egy nagy és félelmetes kérdéssel ér véget.” Mármint azzal, hogy az egyetemes erkölcs képviselőjének, vagyis Istennek a hiányában (vagy hiányérzetében, hiszen ne zárjuk ki, hogy esetleg mégis létezik) mit kezdhetünk magunkkal. Aztán ez a film pontosan a kérdés felismerésével fejeződik be. Intellektuálisan ez az egy pillanat lesz az, ami érdekessé teszi Bergman munkáját, mert ez a kamaradarab – hiszen akár egy színpadon is előadható lenne, csak néhány rövid külső felvétel teszi életszerűvé – sem egyediségében, sem hatásmechanizmusában nem ez sokkoló darab, legalábbis igen messze van még a későbbi agresszív Bergman-daraboktól. Ez még csak morog – azok már harapnak.