John Cusack a film elején kitátja a száját és úgy is hagyja egészen a végéig. Ha a kamera közelebb menne hozzá, még a töméseket is meg tudnánk számlálni a fogazatában. Cusack ezt azért csinálta, hogy így fejezze ki meglepetését Savannah város lakóin, akik folyton az útjába kerülnek, miközben házigazdája, Jim Williams (Kevin Spacey) épp az életfogytiglanival küzd egy dekoratív, narancsszínű rabruhában, mivel megölte tolakodó homoszexuális barátját. Állítólag önvédelemből, aminek  a hihetőségét mérsékli azt, hogy pár golyó hátulról fúródott az áldozatba.

Aztán a Cusack által alakított John Kelso-nak, a társasági újságírónak sok mindenen kell még csodálkoznia, mivel fura, de céltalan karakterek vonulnak fel a film első kétharmadában, mielőtt az egész mű beleülepedne egy Parry Mason-különkiadásba, vagyis egy tárgyalótermi drámába, amelyben a négy fal még helyben van, a dráma annál kevésbe a gyatra felmentő ötlet miatt (a rendőrség slendrián volt egy bizonyíték rögzítésénél). Mivel tehát a történet olyan lapos, mint egy féknyom a kesztölci elágazásnál, ezért úgy gondolták, hogy valami kis jellemdilivel kellett frissíteni a behervadó sztorit. Beleerőszakoltak tehát pár olyan személyt, akinek semmi keresnivalója nincs ott, mert érdemben mit sem tesznek hozzá az egészhez, mi több, általuk folyton vak lóvá válik a rendezés, amely aztán elfutkos a négy világtáj felé, csak győzze a néző visszavezetni a dögöt a karámba. A dolog valamennyire érthető, mert az eredeti, valódi eset sem volt egy nagy truváj: Jim Williams, teljes nevén: James Arthur Villiams (1930 - 1990), a helyi műgyűjtő megölte éjszaka egy veszekedés során meleg barátját, Billy Hansfordot (1960 - 1981, a filmben: Billy Hanson - Jude Law), majd a bíróság nagy hercehurca után felmentette őt bizonyítottság hiánya miatt. Erről írt történetet John Berendt, amelyet aztán 1994-ben adtak ki és hatalmas bestseller lett. Ezt nyergelte meg Clint Eastwood, a rendező, és igyekezett vele megnyerni az éves rodeót – teljes kudarccal.

Bekerül tehát a képbe Minerva (Irma P. Hall), a vén néger vajákosnő, aki nagyon bölcsen néz ránk a napszemcsi mögül, s a titokzatosságot az elviselhetetlenségig fokozandó: ezt még éjszaka sem vesz le a temetőben, ahol a szellemekkel szokott lenyomni néhány metafizikai szkandert, de hogy minek, azt nem tudjuk, mert a továbbiak folyamán semmi előremutató célja nincs, csak néz és mosolyog és rendkívül mély akar lenni, amihez képest olyanokat mond, mintha egy Paulo Coelho-kivonatból szemezgetne. A Minerva név ötletességéért külön büntetést kellene bevezetni a Btk.-ban, kár, hogy erre nincs visszamenőleges lehetőség.

Aztán ott van a másik mellékszereplő, Lady Chablis, akiről az isten sem mondaná meg, hogy nem egy fekete nő, hanem férfi, ti. eredeti nevén Benjamin Edward Knox volt, aki transzvesztita lett és magánszámokat szokott előadni Savannahban. (Illetve ad elő most is.) Ő legalább önmagát alakította, ami biztos elment volna valami olyan filmben, amely egy ilyen karakteren alapul, itt azonban érthetetlen a megjelenése: jön-megy, fellép-lelép, vigyorog, édeleg, vihog és szemtelenkedik, csak az nem derül ki, hogy mivégre, mert amikor végre a tanúk székébe kerül, semmi olyan információt nem mond, amire oda kellene figyelni. Szóval ő egy érdekes kakukktojás, aki legfeljebb csak szidolozza, de nem emeli a produkció fényét.

A többiekről szót sem érdemes ejteni, sehol nincsenek, még maga a nagy Kevin Spacey sem tud kibontakozni, igaz, ekkora hernyóbajusszal és ilyen hátranyalt hajjal, meg egy szolid műkincsgyűjtőhöz illő lágymosolyú nyugalommal nem is lehet sokra menni, hiszen még a gyilkosságot is úgy kezeli, mint valami közlekedési kihágást, s így nem lehet legyűrni magunkban azt a meglátást, hogy tulajdonképpen nem is igazán érdekli őt az egész. Ettől függetlenül nem tudja sugározni a vérpszichopaták jégkocka-nyugalmát sem, így meg igazán nem lehet őt hová tenni a sok összevisszaság között; az pedig, hogy homo- vagy biszexuális volt, semmi szerepet nem kap a történetben, ezt a film egyáltalán nem akarta kihasználni, Clint kezéből most kihullott a hatlövetű. Bár igazából kézbe sem vette.

Az utolsó egyharmad, a tárgyalótermi nyüglődés végképp romba dönti a film addigi koncepciófoszlányait is, s mivel az olvasók jelentős része nem szokott bíróságokra menni, ezért fájó szívvel kell közölni vele, hogy a legutolsó parkolási díj behajtása iránti per is több izgalmat ígér, mint az itteni matéria.

Egyébként meg a szokásos SZTK-receptek jönnek: kibontakozó vonzalom két fiatal és szájöblítő-ízű szereplő között, megemelkedett posztkonföderációs páratartalom a nagytermekben, hajnali ködbe vesző déli gótika, pár borsszemnyi szellemesség is leülepszik néha a zsabókra, de ezeket rögtön elfújja a szél, társadalomkritikáról szó sincs, viszont láthatjuk a tőrt, amivel levágták Raszputyin farkát. Közben valami zeneféle is előkerül, de ezt csak akkor érzékeljük, ha felhívják rá a figyelmet. S mindez került 30.000.000 dollárba.

Kár is mosdatni a pályatévesztett végeredményt, egyáltalán nem tetszett a közönségnek, a kiábrándító bukásba különösen beleszámított az irodalombarátok véleménye, akik külön csoportfoglalkozás keretében taposták bele a terméket azt az aljnövényzetbe, mert nekik a könyv a maga szűkített világával sokkal többet adott, mint az adaptációjába értelmetlenül bevezetett különc karakterek céljavesztett egyvelege. Szóval Hofit idézve: ez kérem, egy húsmentes kínálat.