A forgatókönyvet részben (Orson Welles és Carol Reed mellett) az a Graham Greene írta, aki magát a regényt is – akkoriban az épp egy bestseller volt. Nem volt ez az irodalmi alapanyag sem valami nagyigényű alkotás, Greene ugyanis bűnügyi regényeket – bevallása szerint – csak izomlazításként írt, ehhez képest ezeket mára már többre értékelik, mint a „komoly” könyveit. A harmadik c. krimifüzetkéje is (mert aztán tényleg nem több) egy ilyennek készült, de hát a zseni itt is zseni: a cselekmény szinte vázlatszerű, de mégis mindenki olyan erős éllel van kirajzolva benne, hogy nehéz elszakadni a mű hangulatától, ráadásul annak van egy humoros vonulata is, mert a könyvben Holly Martins, a leégett westerníró azért kerül Bécsben kínos társasági helyzetekbe, mert egy tévedés miatt összekeverik őt kora egyik legnagyobb írójával, akitől viszont ő egy kanyi sort sem olvasott, és most kölcsönösen bolondnak nézik egymást a közönséggel. Greene ráadásul szép, szentimentális történetet körített az elárvult író elütött barátja, Harry Lime barátnője és a barátjának emlékében tragikusan csalódó Martins köré, továbbá az undorral vegyes gyűlölet feszültségét dolgozta ki ő és az utána szaglászó katonai nyomozó között. Carol Reed rendező azonban ezt a tömör, többágú feszültséget nem igazán tudta visszaadni A harmadik ember c. filmjében, amely mindennemű buja-árnyékos szépsége ellenére is csak egy tisztességesen elkészített film noir-színvonalat tud nyújtani, különösebb elvi vagy érzelmi mélységek nélkül.

A történet ugyanaz, mint a könyvben: a Bécsbe érkező Martins (Joseph Cotten) már csak régi barátja, Lime (Orson Welles) temetésén vehet részt. Egyre gyanúsabb neki ez-az, rögződik is benne az eszme, hogy barátját talán megölték, s bár ebben senki sem támogatja, legfőképpen nem Calloway őrnagy (Trevor Howard) és Lime szeretője, Anna Schmidt (Alida Valli), végül egy szálon elindulva pár nap alatt felgöngyölíti az ügyet. Kiderül, hogy Lime tényleg gyilkosság áldozata lett, mivel nála nagyobb gazembert nem nagyon hordott még a hátán a föld Bécsben. Már csak a rejtélyes „harmadik embert” kell megtalálnia, aki utoljára tornyosult Lime hullája fölé – nos, ő is meglesz. Kicsit ledöbbentő a végeredmény, de az előzmények után nem lehet kétséges, hogy Calloway és Martins végül a leszámolás mellett dönt…

A film szépen filmesíti meg a cselekményeket, de nem különösebben szépen az érzelmeket: azokkal csak játszadozik, foglalkoztatja egy magát velük egy kicsit a rendezés, de lényegében csak a fordulatokra összpontosít, ezért a film hangulata meglehetősen hideg marad. Ebben a tájkép is szerepet játszik: a félig romos Bécsben járunk a világháború után, ősszel, főleg este-éjszaka, rideg, kihalt utcákon, széles, üres tereken, kongó lakásokban, nagy lépcsőházakban, vagy dzsipen ülő hallgatag katonák között, meg hát persze a végén a kanális misztikus fények között ürítő bélrendszerében. Életvidámságnak nyoma sincs. Ugyanakkor a kamera nem akarta fokozni különösebben a pincehangulatot, csak néhol vetette be a romos város képeit, bár akkor igen látványosan, széles panorámákban. (A forgatás valóban főleg Bécsben hajtatott végre, beleértve ebbe a csatornajelenetet is, bár egyes részeit Londonban építették fel.)

Ha már a képeknél tartunk, első látásra szinte egy originál Orson Welles-műnek tűnik az egész, mert annyiszor használta Robert Krasker operatőr a mélységi képeket, a nagy- és kistotálokat, továbbá azt, hogy folyton ferdére vette a beállítást, amely Welles egyik kedvelt érzelemfokozó eszköze volt. Ez utóbbiból már túl sok is volt, ezzel az olcsó módszerrel ugyanis csínján kell bánni, itt pedig ebben a rendezés nem tartott mértéket, mert olyan személyeket és dolgokat is ki akart emelni ezzel, akik-amelyek végül is lényegtelenek voltak a film egészének az értelmezése szempontjából.

Ehhez a kimért, kissé cinikusan hatásvadász ridegséghez képest szinte meseszerű elem Anton Karas vidámka, primitív citerazenéje – ezt sokan kifogásolták, merthogy súlytalanítja a cselekményt, de ez nem igaz, mert egy mindent eluraló drámai zene nyilván teljes depresszióba döntötte volna a nézőközönséget. Néha a kevesebb a több. Egy-két helyen ugyan tényleg nem kellett volna elhelyezni, de nagy kárt ott sem okoz.

A szereplőket viszont már nem lehet megdicsérni. Cotten nem sokat mutat be a vásznon, komor, keserű, unalmas; Valli meg rendszeresen úgy jelenik meg, mintha ő lenne Ingrid Bergman a Casablancából, viszont igen nehéz belátni, hogy mitől lenne ő a végzet asszonya, a film noir alapkelléke. A többiek is meglehetősen súlytalan karakterekké válna az által, hogy kizárólag a cselekmény funkcionáriusai lesznek, holott Greene regénye még a mellékszereplőket is kisugárzással ruházta fel. Nem lóg ki a sorból maga a nagy Welles sem, mert nyúlfarknyi szerepet kap a végén, a színészi képességet sem képes ebben kibontakoztatni. Csak hát persze rá akkor is oda kell figyelni.

A film (nem jellemtorzulásos értelemben vett) lelketlensége ellenére (vagy épp amiatt?) elvitte Cannesban a Nagydíjat 1949-ben. (Az volt 1954-ig az Arany Pálma jogelődje.) A közönség is szívesen nézte, örülhetett hát neki a két nagy producer: maga David O. Selznick és Korda Sándor. Akkor még narrátor is volt benne a rendező hangjával, csak az amerikai verzióból törölték ki ezt, ráadásul ott a hosszból még kilenc percet le is csippentettek. A rendező is szerette, de nem ez volt a legnagyobb dobása, ugyanis ő rendezte az Oliver! c. musicalt, amiért 1969-ben megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. Ez a filmje mára már nemes emlékké szelídült – de ha tudni akarjuk, ki az a harmadik ember, ne hagyjuk ki. Macskabarátoknak meg különösen ajánlott. Még hogy a macska nem szereti a gazdáját? Ugyan – a síron túl is megtalálja őt.