A Szenzáció!, vagyis hát eredeti nevén The Front Page (Címlap) Billy Wilder leszálló ágának egyik igen kedves filmje, amelyet a bemutató idején a közönség türelmesen lekezelt, a kritika meg a sarokba söpörte azzal a sajnálkozással, hogy láttak a mestertől jobbat is, hiába, előbb-utóbb mindenki megöregszik… Pedig a közönség megnevettetésére felkent rendező még a nagy párost, azaz Walter Matthaut és Jack Lemmont is bevetette, akiket ráadásul ő hozott össze a Sógorom, a zugügyvéd c. darabban.

A páros hozza is a megszokott figurát: Walter Burns főszerkesztő szerepében Matthau maga a hol morózus, hol hisztériás gonoszság, aki mindenféle – a hétköznapi furfangon erkölcsileg már régen túllépett – trükkel próbálja távol tartani a nászúttól a (szerinte csak miatta) befutott újságírót, Hildy Johnssont (Lemmon). Akinek viszont menne a vonata, rajta a bájos arával, Peggyvel (Susan Sarandon), aki a film végén Burnsre kezd hasonlítani, mert maga is elég morózus lesz... Lemmon itt is a folyton rá aggatott karaktert játssza: kissé naiv, örül a világnak, és nem hiszi el, hogy bárki is most az útjába állhat, hiszen nem akar ő semmit sem senkitől, ráadásul az sem érdekli őt, hogy közben egész Chicago egy rendőrgyilkos akasztására készül – ő már szakított a zsurnalisztahiúsággal! Pedig Burns szerint itt kellene maradnia, hogy megalkossa Élete Vezércikkét. Ebbeli törekvésében – miután Burns kimerítette a leghitványabb ötleteit, továbbá berekedt a káromkodástól - jelentős segítséget nyújt az elítélt is, a teljesen hülye Earl Williams (Austin Pendleton), aki fel sem fogja talán, hogy mi a helyzet és úgy viselkedik, mint akit véletlenül kiengedtek a ketreces ágyból. Aztán tényleg kiszabadul, mert meglövi dr. Max J. Eggelhofert (Martin Gabel), a Bécsből importált tudatalatti-kutatót, majd elrejtőzik a sajtószobában, ahol Hildy rátalál… És már itt is van szerelme: Molly, a prosti (Carol Burnett)! Szóval: kész a szenzáció!

A Ben Hetch – Charles MacArthur 1928-ban bemutatott Broadway-színdarabjából készült mű már megélt néhány feldolgozást. Az elsőt még Lewis Milestone hozta össze The Front Page (1931) címmel; majd jött Howard Hawks (A pénteki barátnő - 1940), de a Wilder-változat sem volt az utolsó: mert a negyedik feldolgozása lett a Szemenszedett szenzáció (1988). Wilder a történetet nem akarta modernizálni, megelégedett az eredeti színdarab külsőségeivel.

A fentieknek megfelelően tehát a történet zárt térben játszódik, néhány kikacsintó snittől eltekintve ki sem lépünk a törvényszéki épület sajtószobájából. A film nem az épületes párbeszédeken alapul – bár Burns ugyancsak szépen ontja az átkokat - , hanem inkább a klasszikus helyzetkomédiák sémáin: valaki nem ott van, ahol lenni kellene és ez teljesen összezavarja a szereplőket, a néző viszont tud mindent, egyébként meg mindenki rohangál, tervet kovácsol és háborog. A film vigyázott arra, hogy minden karakter lehengerlő legyen, ezért a színészi alakításokat csak dicsérni lehet, bár ilyen hisztériás környezetben ez nem volt nehéz. A legizgalmasabb alakítást Lemmon nyújtja: a film elején még egy laza, elegáns, megifjodott, hangulatilag erősen túlspannolt világfi, aztán ahogy jön a lehetőség a nagy sztori kisajátítására, igen gyorsan leadja a neje kedvéért felvett műénjét, hogy a film közepén már egy parázsló szemű, bagózó, kulisszahasogató közhelyeket kopácsoló mániákus legyen, akit teljesen magával ragad Burns megalomániája a reggeli példányszámról. Burns pedig nemcsak cinikus, de lelketlen is: ahogy fordul a kocka, úgy áll a dologhoz, amíg pátyolgatni kellett az elítéltet, addig ő volt a védelmezője, a leleplezés után viszont már a véréért hörög. Hozzá képest még a film negatív főszereplőjének beállított Becsületes Pete Hartman sheriff (Vincent Gardenia) tényleg maga a tisztesség – csak egy jó adag ostobasággal leöltve. Ugyanakkor a Matthau-karaktert mégsem lehet gyűlölni a végén – hát hiába, van egy stílusa. (Mondjuk, Matthaunál elegendő volt a hatáshoz az is, ha csak az emberre nézett.)

A film nem is elsősorban azért érdekes, hogy kivel mi történik, hiszen nyilvánvaló már az elején, hogy Hildy el fog utazni Peggyvel, Burns pedig lenyúlja a sztorit, és még az elítéltért sem kell aggódnunk, mivel már félúton megtudjuk, hogy kegyelmet adott neki a kormányzó. (Hildy elutazását kezeljük óvatosan, majd kiderül, hogy nem egy egyszerű ügy az – de ez maradjon a végkifejlet poénja.) A fordulatok tökéletesen vannak időzítve, a filmben nincs üresjárat, az egyes mozzanatok kiszámíthatatlansága pedig lendületet ad a sztorinak. Egyébként persze – mivel mégis csak drámaadaptációról van szó – sok filmügyi gyönyörködést ne keressünk a műben (fényképezés, zene stb.), itt a karakterek hisztériás rohangálásai visznek el mindent. Mindennél izgalmasabb azonban benne az újságírói élet alsókamerás bemutatása, amely itt elég végletes személyiségekkel dolgozik egy végletes szituációban, de elborzasztásnak kitűnő. Vagy éppen annak, hogy valaki kedvet kapjon erre. Csak arra vigyázzon, nehogy elmenjen a vonata.