A film története kb. annyira érdekes, mint egy összefoglaló a párkapcsolati zsánerfilmekről: adott egy poligám férfi, egy monogám nő, akik véletlenül találkoznak, aztán először zsörtölődnek, majd szerelmesek lesznek, aztán megtörténik a bonyodalom (természetesen a férfi részéről kiindulva), s a nagy félreértés tisztázása után pedig lánykérés jő, itt speciel a helyi autóbuszjáraton, borzalmasabb feldolgozások esetén ez minimum egy stadion közepén esik meg, esetleg autók tetején rohangálva a műúton. Kb. ennyi az a recept, amire egy szerelmesfilmet fel lehet építeni, a lényeg nem ebben van, hanem a karakterek egyediségében. Mert a tükör mindig ugyanaz, csak a tükörben látott kép ne legyen egyforma.

Adott tehát nekünk Howard Zieff rendező (fő műve: Álomcsapat) egy Walter Matthaut, aki most egy Charles Nichols név alatti sebészorvost játszik – meghalt a felesége és ő elhatározza, hogy bepótolja eddigi senyvedését a hitvesi ágyban, ezért minden nőre ráveti magát. Kissé nehéz ugyan megmagyarázni, hogy a gyászt miért dolgozza fel ilyen gyorsan (miféle feleség lehetett az ilyen?), mint ahogy azt is, hogy a pocakján és a pénzén kívül mit látnak meg benne a nála évtizedekkel fiatalabb nők. Ráadásul már a film elején kódolva van, hogy min fog – természetesen csak majdnem – elbukni a kapcsolata Ann Atkonsonnal (Glenda Jackson): Amos (Art Carney), a kórház szenilis igazgatója újra akarja magát jelöltetni és ennek egy akadálya van – maga a kórház, ahol mindenki Nicholsot látná utódként. Aki viszont megalkuvó… A nagy összecsapás természetesen megoldódik – egy igen ötletes megoldással: Amos már operálni is akar, ezt pedig még Nichols sem tűrheti - , és a végén jön a busz…

Nem mondhatni, hogy valami igénytelen darab lenne ez, de ahhoz, hogy mívesebbek közé helyezzük, egy dolog hiányzik hozzá: a meglepetés. Merthogy az nincs benne, mi több, a zsáner legizgalmasabb része, vagyis a pár egymásra találása (ami az ilyen tárgyú filmek harmadát-felét is elviszi) teljesen igénytelenül van megoldva, már a címében is benne van a kezdet. Most őszintén: ha egy férfi és egy nő együtt marad az egyikük lakásában éjszaka, ki fog meglepni azon, ha történik valami? A második konfliktus – a szakítópróba – már ötletesebb, de a felállást tekintve azt is rögtön látjuk, hogy nem lesz itt valami nagy erkölcsi konfliktus, mert Nichols úgysem fog lefeküdni Ellen Gradyvel (Candy Azzara), a kórház gazdag ápoltjának az örökösével annak érdekében, hogy elkerüljenek egy műhibapert. A végén aztán egy perc alatt minden jó, ha jó a vége: a folyton feleselő és ha kell, ha nem, idegesítően és pikírten szellemeskedő Ann (akinek sajnos e tekintetben jócskán túlírták a szerepét) megbocsát hűtlen lovagjának (akinek szerencsére nem írták túl a szerepét).

A filmben a romantika mellett a humoros vonalat egyedül Matthau jelenti, amint egy takarítónő ruhájában nyomul a városban, továbbá Amos, aki szenilis, vagy Parkinson-kóros, teljesen mindegy, jó vicc volt az ilyeneken nevetni, akkor még nem hódított a politikai korrektség nevű őrület, lehetett gúnyolódni a betegeken is.

Aztán ennyi…