Robb White, a forgatókönyvíró láthatólag nem akart lacafacázni, ezért már a film elején a lehető legegyszerűbben vezeti fel az alapproblémát: beúsztat a képbe két lidércnyomásos fejet, tételesen a szellemtanya tulajdonosáét és a milliomosét, aki kibérelte éjszakára az épületet, majd ezek ketten közlik, hogy mostan pedig szörnyűségek fognak történni. Ez utóbbi be is mutatja a fejenként 10.000 dolláros fájdalomdíjért idegördülő önkéntes véradókat, akik – stílusosan - temetői kocsikon hajtanak fel a hegyen álló házhoz (makett…), hogy túléljék az éjszakát. A bevezetés tehát eleve biztosít egy stabil alaphangulatot a filmhez, ti. a teljes igénymentességet, hiszen a dramaturgia ezzel megtakarította magának a szokásos, lejáratott első negyed-félórát, amelyben megismerkedhetünk a szereplőkkel, akik így kénytelenek differenciált személyiségükben kibontakozni. Itt egyszerűen az arcunkba borítják a fekete-fehérben játszó salátástálat, aztán turkáljon mindenki a maradékok között.
A turkálás nem nehéz, tekintettel arra, hogy William Castle rendezőnél minden szinten csak maradékok vannak, a szereplők is teljes mellszélességgel igyekeznek kihozni magukból a minimumot, ebben még a Frederick Lorent, a milliomost alakító Vincent Price sem kivétel. Az alakítások néhány gesztusra korlátozódnak, vagyis leginkább senki sincs jelen a vásznon, bizonyos szereplőkről nem is tudjuk, hogy a lagymatag idegeskedésen kívül pontosan mi is a funkciójuk. Mellesleg senki nem elég hisztis ahhoz képest, hogy a borzalmak és rejtélyek éjszakájára fizettek be, még a padlón reggel landoló tükörtojás is több emóciót tud kihozni egy nyugdíjasból, mint itt a leszakadó csillárok, meg a felkötött hulla és egyebek. A legidegesítőbb szereplő a Bájos Barna (vagy fekete, kék, mindegy) Nora (Carolyn Craig), aki folyton fut és sikít és mindig meg kell menteni, bár nem tudni mitől, amikor sosem esik baja.
A történetszövés hű az alakításokhoz, mivel alapötlete ugyan kezelhető lenne, de a kivitelezés zagyva, ráadásul minden rémisztgetési mozzanata vagy kivitelezhetetlen, vagy idétlen, de leginkább mindkettő egyszerre. A koronázási szertartás a végén következik be, amikor Loren egy marionettbábuként táncoltatott csontvázzal kergeti bele csalárd feleségét, Annabellet (Carol Ohmart) a savasmedencébe, mert eszerint az annyira buta volt, hogy fénynél sem vette észre, miszerint a csontok össze vannak hurkolva dróttal és a mennyezetről lógnak le a damilok; bár ez nem csoda, hiszen maga is hasonló színvonalon pörgette idáig az eseményeket, merthogy korábban már látványosan „felkötötte” magát, kár, hogy a kamera a kötél alulról kifeszített végénél időzik el, amelyről látni, hogy ernyedten lóg, tehát nincs a másik végére hurkolva semmi. Különösen izgalmas még két gondnok közül a vak nő, aki egy sínre szerelt bábuként suhan fel és alá az épületben és érthetetlen okból kifolyólag leüti az egyik főszereplőt, hogy aztán következmények nélkül távozzon szadista kinézetű férjével együtt az épületből, amelyben – mint kiderül – tulajdonképpen semmiféle misztika nincs, csak egy unalmas férjgyilkossági kísérlet. Aztán itt le is áll a mese, az idegileg már szétcsúszott tulaj (Elisha Cook Jr.) még egyszer az arcukba bámulva rebegi el, hogy megint gyilkosságok történtek is, ez a hely el van átkozva, mentségére legyen mondva, hogy ő már a legelején beállt, azóta csak rátöltött.
A film egyébként részegen még élvezhető is, az ember pedig kéjes mosollyal gondolhat közben arra, hogy az Ed Wood-i magaslatokba emelkedő rendező azzal kéjenc ötlettel tuningolta fel a film gyötrelmes hatását, hogy a mozikban egy Emergo névre „keresztelt” foszforeszkáló csontvázat táncoltatott be a fent jelzett savfürdős jelenetnél a közönség fölé, hátha az attól megijed, vagy felébred. Jó tudni, hogy a szériában szemetet nyomató rendező ötletei közé tartozott az a filmtörténeti kuriózum, hogy a Tingler c. - szintén 1959-es szörnyedvényének nézése alatt a moziszékekbe időnként villanyt eresztett, nyilván hasonló célzattal.