És ez a dolog így valóban megtörtént. Pontról pontra. A szereplők még ma is élnek. Annak idején (1978. augusztus 30-án) tényleg el lett térítve az az bizonyos Gdanskból Kelet-Berlinbe tartó LOT-gép, és a nyugat-berlini Tempelhofban ért földet a játékpisztolyos támadójával, Hans Detlef Alexander Tiede-vel, amelynek következtében még hat NDK-állampolgár döntött úgy, így a barátnője is (Ingrid Ruske), hogy inkább Nyugaton keres magának szebb jövőt. Mivel azonban a géprablás minden országban tiltott dolog, az NSZK óvatosan kihátrált abból a komisz helyzetből, hogy Tiedét kiadja az NDK-nak, ezért inkább az amerikaiakra lőcsölte rá az igazságtételt, végül is az USA-szektorban szállt le a gép… A géprablónak tényleg kirendeltek egy amerikai bírót, ezt a bizonyos Herbert Jay Sternt, akinek a legfontosabb dolga volt, hogy valahogyan felmentesse a vádlottat, illetve az ügy elején még a vádlottakat (akkor még ketten voltak). És sikerült neki!
Mielőtt azonban belemerülnénk a jogi heroizmus dicsőítésébe, pár apróságról ne feledkezzünk meg. Például arról, hogy az esküdtszék léte rendkívül kényelmes egy amerikai bíró számára, egyszerűen azért, mert nem neki kell dönteni a tényállásról, meg a bűnösségről. Megoldja helyette ezt tizenkét dilettáns, akik azt sem tudják, hogy a Büntető Törvénykönyvet kanállal kell-e enni, vagy pálcikákkal. Amikor tehát Herbert J. Stern (Martin Sheen) mindenáron ki akarja erőszakolni az esküdtszék bevezetését az ügybe, tulajdonképpen a saját tehetetlenségét akarja áttukmálni egy olyan közegre, amelyet nem az agya, hanem az érzelmei irányítanak. Ráadásul bevezet egy tárgyalás erejéig egy olyan jogintézményt – az esküdtszéket - , amely Németországban 1924 óta nem létezett. (Magyarországon is csak pár évig vegetált a múlt század elején, aztán sürgősen törölték.)
Stern szintén formai indokokba kapaszkodva oldotta meg Sigrid Radke (valóságban: Ingrid Rudke - Jutta Speidel) esetét, akit egyszerűen azért mentett fel, mert a vallomása előtt nem kapta meg az ún. Miranda-figyelmeztetést (hogy ti. nem köteles vallomást tenni, amit mond felhasználható ellene stb.). Ez azért volt érdekes, mert a német Szövetségi Bíróság ez idő szerinti gyakorlata alapján annak a figyelmeztetésnek az elmaradása nem eredményezte a vallomás bizonyítékként történő kizárását. Ettől csak 1992-ben tért el, de még mindig nem olyan megszorító, mindent kizáró módon, mint az amerikai, azóta meg teljesen felhígult az erre vonatkozó joggyakorlat, tehát a Miranda-warning hiánya nem jelenti a vádlott automatikus mentesülését nyilatkozatában (vallomásában) foglaltak értékelhetősége alól.
Stern bíró végül nagy bölcsen úgy zárta be az ügyet, hogy a vizsgálati fogságban töltött időt számította be a büntetésbe és azonnal szabadon engedte a vádlottat. Igazán ötletesen oldotta ki a gordiuszi csomót, a filmben Helmut Thiele néven szereplő géprabló (Heinz Hoenig) rögtön örömujjongva távozhatott a sebtében összebarkácsolt tárgyalóteremből.
Az is Stern bíró bölcsességét dicsérte, hogy önpropagandaként írt az esetről egy könyvet, s ebből készült a film. Ne számítsunk nagy különlegességre, egy közönséges, tisztességesen leforgatott tévéfilmet látunk, a bevezető képsorok után egy tárgyalótermei drámát a szokásos kellékekkel. Sean Penn, az azóta már többszörös Oscar-díjas mellékszereplő jelenléte ne tévesszen meg minket, az általa alakított Guenther teljesen érdektelen a történetben, Penn csak néhány mondatot mond és azt is leginkább zavartan motyogva. Hogy úgy mondjam: a jelenléte nem volt perdöntő…
Opplé, kellékek: a filmben tombol a politikai korrektség. Az amerikai ügyész például egy szurokfekete, hernyóbajszú kormányzati báb, aki a legnyilvánvalóbb inkorrektségekre akarja rávezetni a bírót, de hát itt nem az inkorrektség a lényeg, hanem az, hogy egy néger végre lehet ilyen magas poszton egy szemétkedő alak, ez már fejlődés a korábbi elnyomottsághoz képest; a bíró viszont német zsidó származású. Az NDK-t azonban nem kímélte ez a szemlélet: Kelet-Berlin egy szakadt lepratelep elnyomorított lakókkal, sehol egy mosoly, ellenben Nyugat-Berlinben jól mennek az önfeledésre játszó éjszakai mulatók (egy jelenet erejéig legalábbis). Van továbbá még bizonytalan kormányzati tisztviselő, megnyerő szovjet KGB-tiszt (vagy valami hasonló), továbbá ravasz öreg ügyvéd (Parry Mason soványban), és persze az Igazság, nem hiányozhatott továbbá az amerikai zászló és a Szabadság-szobor sem, bár ez utóbbinak semmi értelme nincs a történetben. Szóval minden jelen van ahhoz, hogy a filmből se legyen több, mint egy rövid képeskönyv egy történelmi miniatűrről, de legalább nincs benne nyúlós zene drámai felhangokkal.
Kissé sokat akart azonban vele a szarka, vagyis Leo Penn, a rendező (Sean Penn apja), mivel a film a címében versenyre akart kelni az Ítélet Nürnbergben (Judgment at Nurenberg – 1961) c. alkotással, természetesen teljesen esélytelenül. Mindegy, egy próbát megért.