Szó se róla: végig kell nevetni. De azért mindennemű vihorászás, röhincsélés, mi több: nevetés, kacaj és térdcsapkodás után is van az embernek egy olyan érzése, hogy nem fog ez a film bekerülni a legnagyobbak közé. 
 

Abban ugyanis tulajdonképpen egyetlen jelenet sincs, amit ne láttunk volna más valahol. Van tehát egy szófosásban szenvedő állatgondozó (Michael Palin), egy félrenyomott távolsági telefon, amiből kiröfögnek a malacságok, egy látszólag vagány, valójában vajszívű férfi (John Cleese), akit a jelek szerint zabálnak a nők, holott ő már az is elfelejtette, hogy mi lóg a lábai között, egy félreértett álszerelmi viszony, egy nagypofájú, pimasz playboy (Kevin Kline), akit a tapló apa kitagad a hagyatékból, miközben szellent, böfög és a saját hibernálására gyűjti a pénzt (szintén Kline), továbbá Miss Menedzser (Jamie Lee Curtis), aki csak látszólag egy bombázó profitsakál, és persze a stáb, megannyi lelkes állatbarát, akik épp a legjobb úton vannak afelé, hogy a továbbiak folyamán ők is leértékelt banánokkal táplálkozzanak, mint a helyi orángután, mivel épp bezárják az állatkertet, mondván, hogy nem elég a haszon, akkor már inkább jöjjenek a japának a golfpályájukkal. Viszont a film a Bohumil Hrabal – Jirzi Menzel-féle – ma már az alapszókincs részét képező – szöveg mellé („Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!”) behozott egy másikat is: „Tapír. Ami elérhető.”

A poénraktárban tett nagytakarítás eredménye tehát egy minden szempontból könnyű film lett, amelyről tényleg nem lehet többet mondani, mint azt, hogy ártalmatlansága a legnagyobb erénye, mert itt nem folyik vér (azaz folyik, csak az nem vér), nem akar senki sem oltárt barkácsolni az igazságnak, az állatok meg már önmagában is meglágyítanak minden szívet, különösen a zsebpók és az orángután, amely utóbbinak egyébként semmi értelme sincs a filmben. A szövegek a hisztériás jelenetekben – amelyeket Cleese és Kline ad elő – jók, de nem maradandóak, a többi színészt meg leginkább csak az ugrabugrálás kedvéért szerződtethette A hal neve: Wanda csapatát irányító Fres Schepisi és Robert Young rendező. Akik most megelégedtek az „elvárható” teljesítménnyel, mivel a szereplők jellemét teljesen átmásolták a korábbi filmből, kivéve Palint, aki ott nem tudott egy értelmes szót sem kinyögni; még a karakterek egymás közötti viszonyai is hasonlóak lesznek az elődműben foglaltakhoz. Ráadásul Cleese és Palin (a forgatókönyvírók) „igényességére” jellemző, hogy Palin által alakított karaktert szívzördülés nélkül felruházták az Adrian „Bugsy” Malone névvel, nem gondolván arra, hogy ezzel azért mégsem kellene sújtani az 1976-ban készült amerikai film (Bugsy Malone) kollektív emlékezetét. Cleese utólag meg akarta magyarázni, hogy nem akartak ők semmiféle folytatást a halas film után, mert az általában nem jól sül el, ezt az (utólagos) hozzáállást a kritikusok is helyeselték, ők ugyanis más nevet adtak a filmnek: Döglött Hal II. lett, utalván az (ehhez képest: kirobbanó) előzményre.

Viszont kellemesen tisztelgett Gerard Durrell (1925-1995) emléke előtt úgy, hogy nemcsak neki ajánlották a filmet, hanem az általa alapított Jersey Zoo-ban, vagyis a jerseyi állatkertben (vagy inkább állatparkban) forgatták le, ami jelenleg is működik Dél-Angliában. A másik halott, akinek ajánlották a művet, Peter Edward Cook (1937-1995) volt, egy angol vígjátékszínész.

Unokáink is látni fogják, unokáink is megnézhetik. Nem csíp, nem fáj, nem harap.