Florian Henckel von Donnersmarck filmjében a fényképezés három változatot variál: ha egy személy látszik rajta, a kép szigorúan középre szerkesztett, ha kettő, akkor a kép két oldalán vannak az alakok, és jelen van még amerikai plán is a beszélgetős jelenetekben. A személyek szigorúan kistotálban vagy félközeliben vannak felvéve. A kamera alig mozog, ha mégis, csak oldalmozdulatokat tesz, de ezt még a legelfogultabbak sem nevezhetik panorámázásnak. A kompozíciós stratégia tehát nyomatékosan egyhangú, és ha ehhez hozzávesszük a snittek közepes hosszúságát, meg a tompa színeket, akkor igazán nem tudunk arany pontokat adni az operatőr fantáziájának. A zene sem segít a látványon, alig érzékelhető, akár elhagyható is lenne. (Egyébként a vonósszekvencia emlékeztet Barber Adagiojára, ugyanolyan elnyújtott, és néhol felívelő, majd lehulló dallamból áll, ezen az időnként beiktatott zongora- és gitárrészek sem változtatnak. Kétszer nem mondom, hogy innen koppintotta a szerző.)

A díszletezés kiábrándítóan egyszerű. Az értelmiségiek lakása természetesen zsúfolásig van rakva könyvekkel, míg a STAZI helyiségei egy közepes állapotban lévő téesz-elnöki irodára emlékeztetnek, bár ott legalább volt egy-egy Lenin-szobor. A terek egyébként is üresek: az utcák kihaltak, egy-két Trabant és Wartburg pihen csak az utcák szegélyén, a STAZI étterme olyan, mintha egy csernobili önkiszolgáló lenne. Menü: sör, meg egy tál étel. Ijesztő az egész – és életellenes. Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe) lakása meg maga a panelnyomor: egy darab könyv, egy hanglemez sincs benne sehol, a szoba egyetlen élettel teli jelensége – na mi? Hát persze: a televízió, amelyben épp termelési riport megy.

A sablonok azonban itt nem állnak meg, mert a szereplők sem az eredetiségükkel tüntetnek. Wiesler a munka megszállottja, kegyetlenkedő, sótlan, magányos, ötven év körüli férfi, sem nője, sem gyermekei nincsenek, s ha mégis kedve van a nemiséghez, hát a „cég” prostituáltjait veszi igénybe, egyébként pedig műveletlen, bár nem alantas gondolkodású.  A film címe már csak azért is telitalálat, mert Wiesler folyamatosan mások életét éli – sajátja nincs is neki. Odaadása a rendszer iránt tehát lehet egyfajta faközöny is. Főnöke, Anton Grubitz alezredes (Ulrich Tukur) ugyan pontosan olyan rögeszmés, mint ő, de ő élvezettel vesz részt a lakosság leigázására kieszelt, lassan már negyven éve folyó Nagy Hadműveletben, s emellett még cinikus és karrierista is, aki örömmámorban tapossa sárba a beosztottjait - felfelé persze teljesen más a beállítottsága… Nyelvének aktuális célpontja Bruno Hempf, a kultuszminiszter (Thomas Thieme), aki öntörvényűen küldi sarokba térdepelni a neki nem tetsző művészeket, továbbá rendszeresen meghágja Georg Dreyman (Sebastian Koch) drámaíró kedvesét, Christa-Maria Sieland (Martina Gedeck) színésznőt, akiről innentől kezdve nehéz elhinni, hogy csak a tehetségét érvényesítve jutott fel a csúcsra... (Más nő nincs a történetben.)

Épp Sieland kisasszony újonnan beállt vonakodása miatt állítja rá a miniszter a szerencsétlen, megalkuvó drámaíróra a Grubitz-Wiesler párost, akik aztán a szó szoros értelmében behálózzák őt, illetve annak lakását, mert Wiesler és poros humorú segédje éjjel-nappal a padláson gubbasztanak, csak hogy valami terhelő kiszólást kaparjanak ki a párocska enyelgéseiből. „Sapka-elv” ide vagy oda, nincs sok mindent papírra vetni, hiszen Dreyman társasága csupa impotens értelmiségi, akikről sejthető, hogy néhány állami díj jobban felvillanyozná őket, mint az ellenállás melankóliája…

A színészek, hála a környezetüknek, sehol sincsenek a jellemalakításban, mindenkire fásultság és érdektelenség telepszik rá, az egyetlen kivétel Mühe: nem csoda, hogy a film plakátján csak ő szerepel. Ül a félsötét padláson, fülén a fejhallgatóval, és néz ránk, vagy maga elé. És ebben az arcban, alakban, testben – szándékoltan üressége ellenére is – több erő van, mint bárki másban. Mühe ül és hallgat – ez viszi el a hátán az egész filmet. Pedig aztán Mühe sem éppen egy karakteres alak: gombszemek, sovány, kopasz fej, mosolytalan ajak - láttunk már ilyet. És mégis… Aztán már csak amiatt a jelenet miatt is oda kell rá figyelni, amikor az éjjeli kocsmában azt mondja a kisírt szemű Sielandnak, aki épp távozni készül: látja, most nem úgy viselkedik, mint önmaga.

A beszélgetések (az egy Honecker-vicc kivételével) fáradtak, minden szellemesség hiányzik belőlük. A fordulatokon pedig már meg sem lepődünk: Wiesler „természetesen” megkedveli a párocskát, s a végén még maga tünteti el a terhelő bizonyítékot (a mini-írógépet) a drámaíró lakásáról. Késő: Sieland kisasszony, aki időközben rettegésében, hogy egy illegális nyugtatóvásárlás miatt törlik a színészi kamarából, belép informátornak a STAZI-hoz, majd szégyenében megöli magát. Wiesler a bukott akció miatt – s mert az alezredes rájön, hogy ki tüntette el az írógépet – a „cég” gőzölő osztályán találja magát (leveket kell felbontania az alagsorban), és csak a rendszerváltás után kapja meg az elégtételt a tettéért, amikor Dreyman neki ajánlja az új könyvét: Szonáta egy jó emberről címmel. 

És ebben a pillanatban válik széppé a film.

Igen, ez a jelenet, még ha a film képi világának az egészéhez viszonyítva is semmi különlegességet nem mutat fel, hirtelen élettel tölti meg az összes addig látottakat. Hogy miért is?

Igen, a film közhelyekre épült fel. Ilyen volt az NDK vagy sem, mindegy: az utókorban ez az álmos állam már örökké ilyennek maradt meg. Mert nemcsak az embereknek, nemzeteknek van jelleme, hanem az államoknak is. Lakható, de ijesztő, hideg, kellemetlen és üres, mozdulatlan volt ez az állam. Ezzé tették azok, akik maguk is ijesztőek, hidegek, kellemetlenek, üresek és mozdulatlanok voltak, akik sivár irodákban, kongó szolgálati éttermekben, galambszaros padlásokon gubbasztva, zörgő Barkasok guruló odvában leselkedtek az áldozataikra. Elegendő, ha megnézzük a STAZI 1957-1989 közötti főnökének, Erich Mielkének (1907- 2000) a borzalmas berlini irodáját: maga a barna egyenszekrényekkel mennyezetig feldekorált pangás. Mellesleg Mielke „megjelenik” a filmben is, mivel Grubitz egy hadseregtábornoknak tesz jelentést a telefonon és Mielke tényleg az volt, mégpedig 1980-tól, a film pedig 1984-ben játszódik. Nehéz nem érezni az azonosságot Virág és Bástya elvtárs, meg Grubitz és Mielke között. Csak éppen az NDK belbiztonság nem tett lehetővé olyan szamizdatos laufokat, mint a korabeli magyar III/III. ügyosztály, amely utólag rémisztőre feltupírozott hírneve ellenére ebben az időben csak annyit csinált, hogy félévente tessék-lássék lekapcsolta pár órára a Rajk-butik néhány látogatóját. A rendező pedig nem saját élményekből dolgozott, hiszen sosem élt az NDK-ban, viszont három évig írta a forgatókönyvet, amiből egy csak a kutatási idő volt. Ez maradt meg benne az NDK-ról, s a filmje nyomán még inkább ez marad meg róla a távoli nemzedékekben is.

És amikor az összeomlás után ennek az elporlott államnak az egyik ügynöke kinyit egy könyvet a kihalt áruházban, és ott találja a nevét, hogy igen, neki ajánlották azt, a „jó embernek” és elmosolyodik, akkor ez olyan ellentétben áll mindazzal, amit addig mosolytalanul csinált, hogy az embernek összeszűkül a torka: lám, micsoda áldozat kell ahhoz, hogy valakit jó embernek nevezzenek! A tér hirtelen kinyílik, a céltalanság, a kisiklott lét értelmet kap, a megalázott ember szeme felfénylik, Wiesler STAZI-százados finom mosolyában hirtelen helyreáll a világ rendje és gyengéden minden a helyére kerül. Ott, a boltban, benne, egyedül.

Ettől szép ez a film. Igen, talán lehetett volna elhelyezni benne még egy-két csavart, vagy több tudatmódosító párbeszédet, érdekesebb mimikát és kifinomultabb képeket. De akkor elmaradt volna ennek az utolsó jelenetnek a nagy mutatványa: a felfénylő szem. Ennek kellett, hogy legyen egy ellenpárja – s ez az egész film volt, azaz Wiesler százados addigi egész élete. „A mindenséghez mérd magad” – mondta József Attila, s most a százados ahhoz mérheti magát, amíg a kezében tartja a könyvet, amelyhez köszöni, de nem kér díszcsomagolást. „Nekem lesz” – mondja szelíd örömmel. 

Viszont Mühe, a volt keletnémet színész nem érezhetett ilyen boldogságot, amikor az újraegyesítés után kibontotta a saját STAZI-aktáját. Kiderült, hogy a felesége önkéntes besúgó volt néhány barátjával együtt és róla is jelentgetett. Azonnal elvált tőle. Amikor megkérdezték, hogy mit érzett a film forgatása alatt, csak ennyit válaszolt: a saját életemet. Nem adatott meg neki sok boldogság a sikerrel kapcsolatban, mert az az utolsó pillanatban hullott rá, mármint nemzetközileg. A film 2006. májusában elnyerte a legjobb német film díját, ő pedig a legjobb férfiszínész díját vehette át; aztán 2006. decemberében Varsóban az Európai Filmakadémia adta a filmnek a fődíjat és Mühének a legjobb férfi szereplő fődíját, tehát elnyerte az európai Oscart; amikor 2007-ben átvette az amerikai Oscar-díjat a legjobb idegen nyelvű filmért, rögtön hazautazott, mert gyomorrákja volt és műteni kellett. El is vitte szegényt a halál 2007. július 25-én. Gyorsan eltemették, már csak az elhantolás után értesítették erről a sajtót.

Mühe tudott meghalni. Stílusosan, csendesen, s most már örökké ott ül azon a padláson, tompa fényű szeme mellé szorított fejhallgatóval, amelyben megszól a gyászinduló egy halott, öreg rendező emlékére, s ő megérti, hogy van más is a világon, mint a padlás, a félhomály, a hallgatózás és a mások élete.