A cím magyar fordításban teljes egészében ez: "Férfias idők - Bársonyos forradalom". Már ez sem rossz, a bársonyos forradalmat valami egészen másra szoktuk használni, ebből is látszik a rendezői önállóság. De a tárgyra térve: a pelust épp lehántó, kezdő filmeseknek és érett kulturtörténészeknek egyaránt ajánlható Olag Sztyepcsenko kétórás rendezői dührohama: az elsőknek azért, hogy tömörítve, mondhatni: kvintesszenciálisan tudatosodjon bennük, hogy mit nem szabad csinálni a kamerával és a színészekkel, hacsak az ember nem akarja kiröhögtetni magát ország-világ előtt, az utóbbiaknak meg azért, hogy szomorkás cikkeket írhassanak arról, hogy hová süllyedt az orosz filmművészet a modernitás mezében.

Márpedig a sztyeppei Hollywood-majmolás legújabb vívmánya az otthonában siker volt, mert elkészült a második része is, ezt azonban jó érzékkel nálunk már nem hozták forgalomba, nyilván azért, mert az első részét is 300 forintos temetési költségen dobják a nagyérdemű után a turkálókban, ez mellesleg 10 deka közepes minőségű szalámi ára, kifli nélkül. Ugyanakkor nem lehet elvitatni a filmtől, hogy borzalmas színvonala ellenére időnként megérinti a művészet lábhólyagját, továbbá vasököllel tépi le a politikai korrektség heréit, és ez végre egyfajta mosolyt csal az ember arcára. (Azért egyfajtát, mert a felszabadult mosoly mellett van megrökönyödött is, és ez a film egészére inkább jellemző hatást jelent.)

A felállás tipikus: adott egy durrdefektes ügynök, bizonyos Versinyin (Alekszej Kravcsenko), aki csupán annyiban különbözik amerikai kollégáitól, hogy őt nem elhagyták, mert ivott, hanem még most is együtt él a családja romjaival, merthogy irreverzibilis alkoholizmusba kergette a feleségét és nihilizmusba a lányát, továbbá rendszeresen lopkodja meg az áldozatokat és kér kölcsönt fűtől-fától, de soha semmit nem ad vissza. Hősünk morc szláv feje tehát egyáltalán nem akar pozitív érzéseket kelteni bennünk és ez a film végéig konokul meg is marad, hiába lövi szét a vásznat, mint egy betintázott Rambó: a végén megint csak pénzt tarhál. Most épp a főnökétől, korábban kollégájától, a tűprofi Szuvorovcevtől (Alekszej Petruhin), aki olyan hideg, mint a háromnapos hulla hátában a kés, leginkább a pszichopata hülyegyerekek részére nyomott 3D-s videojátékokból van kikoppintva, különben jó fej, csak néha életjelenségeket is mutathatna azon kívül, hogy folyton rendet tesz az asztalán és virtuálisan kefél a számítógépével.

Miután Versinyin egy laza magánakciójának a keretében kitör a tömegmészárlás egy moszkvai stadionban, és emiatt dorgálást kap a főnökétől, „átadja” a dolgait (vagyis a meg nem oldott, fel nem fejtett és eleve elbaltázásra ítélt ügyhátralékát) Szuvorocevnek, a kettős szagot fog, és ámokfutásba kezdenek Moszkvában, amelynek következtében mindenféle hullákba botlanak, majd felszabadítanak egy kínai maffiának dolgozó zombibrigádot a metró egyik elhagyott alagútjában, aztán amikor már kezd becsődölni a projekt, egy éjszaka alatt elutaznak Prágába, ahol végre elmondják nekik, hogy mi az ábra. Már csak át kell venniük a parancsnokságot egy látogatóba érkező afrikai elnök autókonvoja fölött, végül is mi ez nekik, ami a védőőrizetet adja az elnöknek, az már, kérem, nem a Vörös Hadsereg. És megcsinálják! (A módját hagyjuk, ott vannak a volán mögött és kész.) Ennek következtében újabb vérfürdő árasztja el az utcákat, de végre sikerül lekapcsolniuk a saját főnöküket, továbbá az elnököt, aki drogüzletben utazik, meg egy árja fajú közellenséget, aki kormányokat buktat meg (innen a cím), meg… Na mindegy, mindenkit.

A vázlatos, tehát értelmetlen és összecsapott történetet jól egészítik ki a Mátrixból közismert technikák, csak éppen hatványra emelve, vagyis a totál öntörvényűen, lehetőleg minél több alkalommal céltalanul használt villámgyors ráközelítések, gyorsítások, szürkítések és az ezekhez illeszkedő ijesztőnek szánt hanghatások, miközben tulajdonképpen minden teljesen kiszámítható, kár, hogy ezek miatt az egész valóban inkább egy demostádiumban járó videojátékra kezd emlékeztetni, de nem egy filmre. Egy-egy jelenetben megcsillan a szellemesség is, pl. amikor Versinyin egy bárpincért laposra kalapál egy égő serpenyővel, vagy amikor megint rámozdul a pénzhitelezésre, de egyébként semmi…

Ami viszont üdítő benne, hogy a filmkészítők nem csináltak lacafacát a polkorrekttel, mint ahogy azt már jelzém. Az afrikai elnök – egy héttel korábban: drogüzér - például egy akkora bunkó, hogy már hadászati fegyverként lehetne alkalmazni, a különgépére csirkéket tesz fel, mert azt hiszi, hogy azok segítenek neki a repülésben, továbbá menet közben lefejezi a saját unokaöccsét, mert a rasztahajú mitugrász hadügyminiszter akart lenni és szerinte a repülőgép wc-jében tervelt ki ellene egy puccsot. Ezzel a film leképezte jónéhány afrikai ország politikai garnitúrájának a színvonalát, kezdve I. Bokassa közép-afrikai császárral, akinek a bukása után a testőrségének néhány tagját a hűtőgépében fedezték fel majonézes tubusok társaságában, de ide kapcsolódik az is, hogy a Libériai Köztársaság elnöke, Charles Taylor is megette az ellenségei szívét, mert azt hitte, hogy ez erőt ad neki. Nem adott, jelenleg a Hágai Nemzetközi Törvényszéken igyekszik kimagyarázni a kulináris szokásait.

A csirkéket a rendező láthatólag külön szeretetével tüntette ki, mivel a kínai drogmaffia rabszolgáinak a vezetője, az egyetlen tisztaagyú alak, az elrabolt újságíró is csirkékkel a keze között menekülne ki az alagútból hőseink mellett, ehhez képest a kommandósok lelövik, majd a képek drámaian mozdulnak rá nagytotálban a két csirkére, amint hófehéren kijönnek az alagútból…

Nem folytatom.