Henrik Vogler (Erland Josephson), a rendező épp elbóbiskol a színpadon „próba után”, amikor megjelenik az általa főszerepre kiválasztott fiatal színésznő, Anna (Lena Olin) azzal a nyilvánvaló kifogással, hogy valamit itt felejtett, pedig csak egyszerűen beszélgetni akar a rendezővel, aki már előre unja a nő átlátszó közeledését. A társalgás rövid úton Anna öt éve halott anyjára, Rakelre terelődik (Ingrid Tulin), aki valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a színészi karrierjét feladta az italozó családanya főszerepéért, amelynek következtében az elmeosztályra zárták, végül a sírba züllött, de előtte még romjaiban is szexuális vágyaival ostromolta volt szeretőjét, Voglert, aki ennek lemondóan engedett is. Ezt onnan tudjuk meg, hogy Rakel maga is tiszteletét teszi a színpadon, aztán ahogy jön és kiszipogja, kitombolja magát, el is megy, marad helyette Anna, aki akár Vogler lánya is lehetne, de mégsem az: Vogler tehát mélabúsan belemegy abba a játékba, hogy udvaroljon a lelkes felfedezettjének, s előre leírja kapcsolatukat a bemutatóig, ami a szakítás pontja is lesz. Közben a színpadról eltűnnek a kellékek, hogy csak egy pőre, vörös fal maradjon – végül is Vogler és Anna viszonyáról szól ez az egész, itt másnak semmi jelentősége nincs.  

Az eredetileg teljesen eszköztelen tévéfilmnek készült Ingmar Bergman-művet a mozikban is bemutatták, de nem volt sikere, ami nem is csoda, ugyanis egyszerűen semmiről sem szól. Fogalmunk sincs, hogy Rakel, a tündökletes Rakel, aki még vihogó és sértett idegroncsként sem egy rossz nő, végül is miért Mr. Alkoholban találta meg az impresszárióját, mint ahogy az sem teljesen tisztázott, hogy miért akar Anna ennek az öregedő, kissé hisztis és bőbeszédű Falstaffnak a karjaiban kikötni, amikor már megkapta a főszerepet, ugyanakkor van egy élettársa is, akinek a gyermekét épp most vetette el. (Ezt csak úgy bejelenti, mint tényt.) Közben az egész színpadot belengi a Voglerből áradó dögunalom, ahogy a két nő – a halott és az élő – érzelmi pancsikálásának a vízcseppjeit folyton letörli az arcáról. Ehhez képest szinte komikus a sok félközeli és premier plan, amely elvileg a szereplők pillanatnyi fontosságát akarná betölteni, de azoknak semmi fontosság nincs – még egymás életében sem.

A szétszóródó sztorira már senki nem emlékezne, ha nem Bergman rendezte volna és nem ez lett volna a „nagy” korszakának az utolsó állomása. Amely végül is elég kicsire sikeredett. Nem is nagyon állnak meg előtte a vonatok.