Belmondo színészi pályájának egyik harmadosztályú filmje Az autóversenyző, ugyanakkor maga a film nem éppen érdektelen abból a szempontból, hogy kiváló összehasonlító elemzést generálhat a Martin Scorsese-féle Taxisofőrrel.

Már az is érdekes kiinduló kapcsolatot jelent a két film főalakja között, hogy mindketten az autókhoz kötődnek: a jármű erőt, lendületet, dinamizmust sugall, holott mindkettejüknél az életpályájuk temetője: Robert De Niro inszomniában szenvedve kanyarog vele az éjszakai utcákon, Belmondo meg a gengszterek vékonypénzű sofőrje lesz, s mint ilyen, evickél a kisstílű bankrablások között a felszínen maradásért. A gépkocsiülések világából mindketten ki akarnak szakadni, tehát az alapszituáció mindkettőben ugyanaz: adott egy jelentéktelen alak, aki nagyra vágyik, csak valami hiányzik a személyiségéből ahhoz, hogy ezt ténylegesen el is érje. Például senki előtt nincs tekintélyük. Ráadásul nőhiányban szenvednek: a bunkó Travis Bickle azonban már rendesen a közelébe sem tud kerülni a kiválasztottjának, a Belmondo által alakított Francois Holin viszont a film közepén veszíti el a modellt, akinek addig folyamatosan hazudozott arról, hogy ő autóversenyző, holott már öt éve nem az, akkor ui. az egyik mutatványa miatt meghalt az istállótársa a pályán. Bickle végül agresszív világmegváltásba kezd és ehhez állhatatosan gyakorolja a fegyverforgatást, leginkább annak színpadi vonulatát – ugyanezt a műsort játssza el Holin is a négy fal között. Érdekes az a kapcsolat is, ahogy a sajtó iránt viseltetnek: Bickle oda akar bekerülni, véres roncsként heverve is csak magát látja, amint cikkek jelennek meg a „hőstettéről” – Holinról viszont tényleg megjelenik egy cikk, amit több tucat példányban ragasztgat ki és tűz bele a lakásának falaiba, holott az egész csak az ő beugratására készült a rendőrség megbízásából. Végül persze mindketten lebuknak – Bickle meghal, vagy egyszerűen csak foglyul ejtik, Holin pedig  bár leszámol a két gengszterrel, akik nem fogadják el az „uralmát” (egyszerűen keresztülnéznek rajta), de a végén rendőrgyűrűben vonul a sitt felé, miközben a ház mellett ott ég az autó, benne az egyetlen nővel, aki még valamennyire szerette őt.

A két film képi megoldásai is hasonlítanak egymáshoz. Scorsese hangsúlyozottan köznapi képekkel dolgozott, ez a film sem tesz másként. Senkit sem heroizál, a berendezések köznapian unalmasok, az utcai felvételeken semmi műviség nincs. Belmondo – jó szokásához híven – mosolyog, de ez inkább valami erőltetett lazaságot sugall, aminek tudatosításáról gondoskodik a környezete, mivel senki nem veszi őt komolyan. Az időnként hirtelen felcsapó agresszív zene a ’30-as évek amerikai gengsztervilágát idézi, de aztán az mindig gyorsan eltűnik, lehanyatlik, jelezvén, hogy inkább csak a főhős tudatában él ez a kor, a környezete ebben a hangulatban nem követi őt Párizs és Marseilles utcáin.  

Hogy Robert Enrico filmjéből mégsem lett egy francia Taxisofőr, az leginkább annak köszönhető, hogy Holin azért még Bickle-hez képest is egy sikerember, akinek végül is összejön ez-az: trükkösen (személycsere útján) megszökik a börtönből, lehozzák a nevét és arcát az újságok, Bénédicte, a modell végül is visszatér hozzá, továbbá három amatőrrel karöltve végrehajt egy jól kivitelezett bankrablást és a végén sem azért bukik le, mert egy eleve reménytelen vállalkozásba fogott, hanem azért, mert egy ostoba trükkel egy nyakkendőboltba csalja a rendőrség, ahol már a fegyvereké a szó. A végén a két gengszterrel való zártkörű leszámolás pedig már-már a bosszúromantika vonalába emeli a filmet. Holin tehát egy ugyanolyan jellegű személy, mint Travis Bickle, csak éppen nem egy teljesen reménytelen alak, nem az egész személyiségét átható kisszerűség buktatja le, hanem csupán ez apró jellemhiba: a nyakkendők iránti beteges vonzalom. Ha a rendező nem akart volna mindenáron egy „érdekes” filmet csinálni, talán többet ért volna el vele. De aki látta A taxisofőrt, annak ezt is érdemes megnéznie, mint kiegészítő tanulmányt a kisszerűségről, amelyre kilövési engedélyt adott a Sors.