Én esküszöm, már kezdem sajnálni ezt a Hitlert. Ezzel már akármit meg lehet csinálni. Olyanná válik lassan a filmekben, mint Richelieu bíboros, akiről mindenki csak annyit tud, hogy ő Piroska langaléta nagybátyja, kecskeszakálla van, és folyton meg kell tőle menteni Franciaországot. Adolf is kezd ilyenné változni, ld. a Véresen valódi valóság Adolf Hitlerről c. szörnyszüleményt, de itt nem lehet megállni, ha egy üzlet beindul: történelmi megasztárunk újabb blöffkalandját Tarantino hozta össze, ebben speciel meghal, de nem a bunkerében, hanem 1944-ben egy párizsi moziban. Akárcsak Göring, Bormann és Goebbels…

A józanabb elmék már itt kiiratkoznak abból, hogy megnézzék ezt a sületlenséget, pedig ez még csak a jéghegy csúcsa. Dilettáns dramaturgiai melléfogások kezdik rombolni a filmet.  Az első fejezetben pl. Hans Landa SS-ezredes (Christoph Waltz) bemutatkozik, mint a nagy zsidóvadász, aki még egyetlen áldozatát sem hagyta életben, ezt bizonyítandó, felszámol egy vidéki tehenészetben bujkáló családot, akik közül egyvalaki elmenekül. Landa kiáll a domb tetejére, és megcélozza őt a pisztolyával, aztán felnevet és azt kiabálja utána, hogy még találkozni fogunk, Shosanna! Jó kérdés, hogy miért engedte el, ha egyszer ő a főkönyörtelen, és honnan tudta, hogy a domb tetején futó alak maga Shosanna?

Aztán az sem rossz, hogy négy év múlva az a bizonyos Shosanna Dreyfus (Mélanie Laurent) menekült zsidó létére már egy csillogó mozi tulajdonosa Párizs központjában, s a nácik által megszállt városban egy négert foglalkoztat. Közben megjelennek a tévesen lefordított nevű becstelen brigantik (merthogy ezek „dicstelen fattyak”), élükön a pszichopata Aldo Raine hadnaggyal (Brad Pitt). Őket azért küldték ide, hogy németeket öljenek, ehhez képest még skalpokat is szednek, jó lenne tudni, hogy minek – bevásárlószatyorban vitték magukkal az országon át? Az sem kutya, hogy megannyi akció után még mindig csorbítatlan az osztag létszáma, hiába, aki tud, az tud…

Jó, idáig még valahogy élvezhető a dolog, de aztán megjelenik Zoller (Daniel Brühl), a nácik mesterlövésze, aki Shosanna iránti vágyában az egész náci vezérkart beszervezi a nevezett moziba, s épp kapóra jön a nőnek, hogy rájuk gyújtsa az épületet. A teljes hatás eléréshez már csak egy filmet kell magáról leforgatnia, amit majd levetít, amikor a nácik lángolva rohangálnak a teremben. Ehhez sajnos neki nincs felvevőkészüléke, tehát mit csinál? Néger barátjával éjjel meglátogat egy kollaboránst, hogy vegye fel a röhögését… Igen, az ilyen partizánakciókat tényleg GESTAPO-kollaboránsokkal kell megoldani, okos a kislány. Aztán jön a díszbemutató napja, a mozit egy félresikerült kémakció után időközben a brigantik maradványai is megszállják (megy ez nekik). Egymás tudta nélkül akarják kiirtani az ott összegyűlteket, ráadásul még az átállásra készülő Landa ezredes is besegít nekik (történelmi tény, hogy milyen sok SS-ezredes segített a partizánoknak) és ez fölényesen sikerül is. Ebben jelentős szerepet játszik a néger mozigépész, aki kibattyog a gépteremből és akkurátusan, „feltűnésmentesen” lezárja az összes ajtót, nehogy a bennlévő ki tudjanak menekülni. Miközben mindenki ott van, aki számít, a folyosókon összesen két német őr darvadozik, azok is csak azért, hogy rágót (!) adjanak Hitlernek.

Az utolsó fejezettől eltekintve az ember csak forgatókönyvírói maflaságnak tudja be a fenti következetlenségeket, s addig még működik is a film. A hatás levadászása egyébként két igen egyszerű trükkön alapul: az első az a tipikus hitchcocki módszer, amelyben az egyik szereplő valami többletismeret birtokában gonoszul a másikkal játszadozik, a második pedig a váratlanság, amellyel feloldódik a feszültség: hosszú beszélgetések követik egymást (sok szellemességre ne számítsunk, itt inkább a gesztusok a lényegesek), s közben az ember gyomra remeg a feszültségtől, mert tudja, hogy bármely pillanatban jöhet valami, ami – akár szó szoros értelemben is – szétrobbantja az addigi álszenten közönyös viszonyt a felek között. És ez mindig, tűpontosan be is következik. Vér egyébként viszonylag kevés van a filmben, de a rövid leszámolásos jelenetek önmagukban nagyon szépen, festményszerűen megcsináltak. A film az egyes - egymástól egyékbént elszigetelt - jelenetekben megjelenő feszültség miatt és csak ezért nem lesz menthetetlen: Robert Richardson kamerája ráadásul szép, klausztrofób helyszíneket teremt, ahol aztán a forgatókönyv folyamatosan játszhat az idegeinkkel, gyorsan el is telik ez a két és fél óra. Ebben sokat segít a zene, amelynél méltatlan az a kritika, hogy akkor még ilyen nem is volt (western és rock), hiszen a zene az hangulatot fejez ki, s egy adott történelmi korszakban mindenkinek lehetett olyan hangulata, amelyet az adott korszak zenéjével nem lehetett kifejezni. Itt ez sikerült: a válogatás tökéletes, van benne Beethoven éppen úgy, mint Morricone.

A színészgárda méltó a feladathoz, Waltz lejátssza Pittet a vászonról, bár itt meg kell állnunk: elég könnyű dolga volt. Waltz alakítása ugyanis nem valami nagy eredetiség, ezt a bizonyos karaktert -  „nyájas német tiszt, aki bármikor átfordul állatba” - már nemzedékek óta látjuk viszont a vásznon, Waltz alakítása nem tudott túllépni ezen a klisén, mint ahogy Brühl is egy ilyen szerepet kapott, tehát már kettőt látunk belőle a filmben – egy is elég lenne. Mellesleg Cserhalmi György is alakított egy ilyen rögeszmés zsidóvadász tisztet a Perlasca c. filmben – nos, az ő alakításától tényleg rosszul lesz az ember, annyira ötvözi magában minden pillanatban az úriember – gazember kettősséget, ellenben Waltz nem forrasztja magába ezt a kétféle tónust, ő hol ilyen, hol olyan, váltogatja a személyiségét, de egyszerre kettő nem tud lenni, ez rávilágít színészi korlátozottságára. Pittről meg fölösleges megemlékezni: egyszerűen egy viccesnek szánt karikatúraszemély, egy nagyra nőtt, kukoricaföldi bumburnyák, akinek a szerepeltetésénél az egyetlen szempont az volt, hogy nagyokat lehessen vihogni rajta, főleg a hanghordozásán, ami a poénjainak a felét képezi. Hiába, a pénzért le kell menni időként kutyába Hollywoodban is. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a színészek kellemesen dolgoznak össze, bár a rendezés csak a nagy karakterátlagot várta el tőlük: a brigantik tehát lazák, mint minden amerikai katona minden nácikról szóló filmben, a németek meg vagy hidegek és komorak, vagy iszákosak és hisztisek, (egyszer már jó lenne látni komor és iszákos német katonát is, biztos voltak ilyenek, csak utána kellene nézni a levéltárakban), Goebbels és Hitler meg olyanok, mint két óvodás, akik végre megnézhetik a moziban a kedvenc Tarantino-filmjüket. Lényegében már az összes szereplőt láttuk egy-egy világháborús filmben, persze, miattuk jött ez is létre, csak éppenséggel így minden újdonság kimaradt belőle, amit pedig egy nagy rendezőtől el lehetne várni. Maradtak tehát a közhelyek. 

A nevek sem nagy szellemességre utalnak, Shosanna Dreyfus azért lett az, aki mert Tarantino nyilván Alfred Dreyfus-ra, a zsidó származása miatt meghurcolt francia tisztre akart utalni, erre utal az, hogy még két „s” betűt sem tett a név végére. A filmbeli Stiglitz (Till Schweiger), az átállt német őrmester meg csak egy betűre van Stirlitztől, bár Tarantino ezt egy mexikói színészről mintázta, nálunk mindenkinek ez a másik név jut az eszébe.

Aztán jön az utolsó fejezet, amely röpke tíz perc alatt tökéletes ostobasággá degradálja le az addig még – döccenőkön át – futó történetet. A film elköveti azt a hibát, hogy egy konkrét történelmi körülménybe egyszerűen belevisz egy teljesen irreális mozzanatot. Márpedig ezt egy bizonyos szint fölött nem lehet büntetlenül megtenni. El lehet képzelni mindenféle történeteket alsó- és középszintű személyekkel, de nem lehet megtenni azokkal, akik már túl magasan vannak értékelve ahhoz, hogy pusztán egy poén kedvéért önkényesen átírjuk a sorsukat. Ami meg lehet csinálni Stirlitzzel, azt nem lehet megcsinálni Hitlerrel. Képzeljük el, hogy közpénzből készül egy csodálatos, mesteri, lenyűgöző történelmi tabló a II. Magyar Hadseregről, amelynek az a vége, hogy vitéz Jány Gusztáv fehér lovon belovagol a meghódított Sztálingrádba. Nos, a bemutató után már kereshetnénk is az új kultuszminisztert.

Tarantinon ellenben senki nem nevet, mert mindig valamit többet várunk tőle, mint amit nyújtani tud. Most kaptunk tőle egy filmügyi valamit, ami sem nem realizmus, sem nem önfeledt paródia, amely – mert maga sem tudja eldönteni, hogy mi legyen – gördülékenyen működik az utolsó részig, ott aztán belép a képbe korunk új sztárja, „vidor Adolf” és csipet-csapata, aztán látványosan összeomlik az egész konstrukció, s immár bántóan merednek ki a romok közül a korábban fogcsikorgató elnézéssel kezelt dramaturgiai hibák roncsai.

A végéért volt kár igazán. Ahogy egyik filmkritikus ismerősöm mondta: kapsz egy nagy tál finom főzeléket, de mielőtt beleennél, a pincér abba gyorsan még belekever egy mokkáskanálnyi ürüléket. Mi lesz a főzelékből? Hát egy nagy rakás…  Az.