A papa szolgálati útja egy bányába vezetett… Köszönhette ezt annak, hogy bővérű barátnője, Ankica (Mira Furlan) előtt tett egy óvatlan megjegyzést arról a vonaton, hogy „ez azért már túlzás”. Ez egy karikatúrára vonatkozott: talán nem teljesen ismeretes, hogy mi a háttere, ezért illendő ezt leírni. Szóval a rajzon Sztálin található, akinek arcképe alatt Marx írogat. 1950-ben Jugoszláviában ez politikai alaptétel volt, hiszen az „imperializmus láncos kutyája” éppen hadilábon állt a szovjet táborral. Mármost az, hogy egy ilyen karikatúra „túlzás”, azt jelenti, hogy Sztálint mégsem kellene ennyire kigúnyolni – ezt felforgató sugalmazást pedig a diktatúra nem tűrhette. (E rajzért a határon túl viszont önmagában járt volna büntetés.)

Mesa, a papa (Miki Manojlovic) tehát munkatáborba vonul, hála a sógorának (Mustafa Nadarevic). Zio ugyan látszólag csak ideológiai elvakultságában juttatja oda őt, de aztán kisül, hogy azért is, mert le akarja nyúlni feleségnek Ankicát. Mesa ugyanis a legkevésbé sem egy (fa)szent: ott csalja a nejét, ahol csak lehet, s ezt a tűzbe tartott vasat sem akarja vízbe mártani. A magába roskadt anya (Mirjana Karanovic) végül útra kel a két fiával, hogy a deportálás helyére utazzon, ahonnan aztán pár év múlva visszatérnek a régi otthonukba, ahol minden kezdődik elölről, csak éppen ő már megint terhes.
 

Rendszerkritikus műnek meglehetősen sovánka Kusturica filmje, tekintettel arra, hogy a titoizmusról szó sem esik róla. Azzal az erővel, ahogy a film bemutatta a papa távozását, az tényleg mehetett volna akár kommunista felajánlásként is az isten háta mögé gyárat építeni vagy vízierőművet tervezni. Hogy itt a Goli otok-ra, vagyis a jugoszláv munkatárba került, az másodlagos kérdés. Abból ugyanis egy rövid snitten kívül semmit sem látunk, az is csak közhely (néhány alak csíkos rabruhában a vasút mellett). A mű ráadásul azzal koptatja el az államrezon fővédnökének, a sógorának a súlyát, hogy a rendező végül is megbünteti őt, mert Ankica mellette is kurva marad (vagy inkább lesz – undorában), a végén még Mesával is lefekszik, bár nem éppen önszántából, Zió sógor meg inni kezd. Vékony történelmi termésréteg lett tehát felhordva a filmszikre, az semmilyen társadalmi és történelemelemzés vonatkozásában nyomába sem ér Wajda A márványemberének (1977), vagy Bacsó Péter Tegnapelőttjének (1981). Abuladze Vezeklés (1987) c. filmje pedig aztán mindent elmond egy képzeletbeli kitelepítésről – ezerszer többet, mint a bosnyák rendező, merthogy az tényleg erről (is) szól. Persze, ne feledjük el, hogy Tito marsall 1980-ban halt meg, tehát a film szinte a katafalk mellett készült – nagy volt még a nyomás, hogy annyi se merjen ábrázolni, mint amennyit Wajda és Bacsó a szocializmus szabadabb tájain már rég megengedhetett magának. Az más kérdés, hogy jugoszláv, tehát helyi szinten a fim már mégis sokat mondott – csak éppen az idő elkoptatta a nagyot mondani akarását. 
 

Ami marad: egy hálás ötlet, hogy ti. a pufók kisfiú, Malik (Moreno D’E Bartolli) szemszögéből nézzük végig a történetet, a felnőttek unalmasan csalárd világát, meg persze az első szerelmet, amely kötelező egy ilyen filmben, lehetőleg a beteljesületlenséggel. (Ennek eleget is tesz a rendező és engedelmesen, a zsáner szabályainak megfelelően megöli az orosz emigráns betegeskedő kislányát, akiről különben már a kezdet kezdetén tudjuk, hogy nem fogja megélni a „vége” zárócímet.) Sok ilyen gyermek-történetet láttunk már filmre áttéve, a leghíresebb talán a Kamaszkorom legszebb nyara (1971) c. amerikai film. Mi is kell ehhez? Tulajdonképpen semmi: csak láttatni az eseményeket egy gyermek szemével (aki szinte mindig fiú), de úgy, hogy a főszereplő lehetőleg ne sokat értsen belőle, s ha már igen, akkor se változtasson a dolgokon, csak csodálkozzon és legyen egy kissé lehangolt az egésztől.

A történetet előremozdító ötletek különben csupa csip-csup ügyek: a papa zordan rosszul érzi magát, aztán raplizik és nőzik, körülötte meg mindenféle alakok kerülnek elő, akik leginkább semmit sem csinálnak az üres beszédeken és az öncélú nézelődésen és ivászaton kívül. A neje robotol, a gyermekek meg pajkosak. Mint úgy általában… Sehol egy komolyabb konfliktus, a társadalom és a történelem kabátja kampóra akasztva lóg az előszobában, a film akárhol játszódhatna és akármilyen korban, csak lehetőleg minél messzebb egy nagyváros nyüzsgésétől. (Vidéken olcsóbb forgatni, pl. eleve nem kell egy csomó területfoglalási engedély, meg hát a tespedéssel kevert magány érzékeltetésére a vidék igazán kézenfekvő.) A fényképezés képtelen kiszakadni a köznapi esetlegességek ábrázolásából, a „kalandok” laposak és tartalmatlanok, egyedül csak a vége érdekes, amikor a családi összejövetelen végül a „papa” igazságot oszt azzal, hogy megerőszakolja Ankicát, a fia meg végignézi, miközben a felesége gőgösen vonul el a részeg bátyja előtt. Még a nagypapa csinálja a legjobban az egészet, aki fogja magát és nyugdíjasotthonba vonul ebből a leverő közegből…

Ráadásul itt a rendező még  többirányú lopással is él: lenyúlja például Günther Grasstól A bádogdob ama ötletét, hogy a gyermek – látván a külvilág visszásságait – belemenekül egy betegségbe. (Grassnál megáll a növésben, Kusturicánál meg holdkóros lesz.) Amikor a vidékre kiránduló három férfi egy étteremben nőket szed fel, az szinte egy az egyben Forman az Egy szöszi szerelme (1965) c. művéből van átemelve. A végét viszont Milan Kunderától vette át, mégpedig A tréfa c. könyvéből (és az abból készült filmből), amely szerint a félreállított volt ifjúsági apparatcsik az életét tönkretevő főnökének a feleségét akarja meghágni – nagy bukással, mivel a pár már válik. (Ráadásul a nő ott is öngyilkos akar lenni.)

Különösen bántó a film vége annyiban, hogy Malik felemelkedik a levegőbe és pajkosan néz vissza a nézőre, teljesen relativizálva a történet néhol azért fellelhető drámaiságát. Malik örül az életnek, végül is a titoizmus sem egy rossz dolog, a szerelme végre meghalt, a papa nyugodtan kefélheti az iszákos sógor elkurvult nejét, az anyja terhes, tehát neki még kevesebb jut a közös kenyérből, a nagypapa haldoklik az aggok házában, szóval: szép az élet!

Ezek után a film 1985-ben elnyerte az Arany Pálmát, jó lenne tudni, hogy miért. 1986-an még Oscarra is jelölték. Ennek az okát is jó lenne tudni, hogy miért.