Azért az annyira aranyos, hogy az összes netes dvd-ismertető ezzel kezdődik: „A klasszikus történetnek aligha mondható eseménylánc 1814-ben indul a spanyol királyság - Napóleon kiűzetését követő - restaurációjával és hamarosan a jelenbe vált át”. Két probléma van ezzel.  

Miért nem tűnik fel senkinek, hogy az „eseménylánc” nem 1814-ben játszódik? Merthogy a Goya-kép, amelyre utal a bevezető jelenet, 1808. május 3-án történt eseményt ábrázol, s a film is ebben az évben kezdődik – csak éppen Toledoban. Valószínűleg az zavarhatta meg a forgalmazókat, hogy a képet Goya 1814-ben festette, királyi megrendelésre. 
 

Az is egy jópofa ötlet, hogy a „spanyol királyság restaurációja”, nem volt itt semmiféle restauráció, hiszen Spanyolország Napóleon alatt is királyság volt – csak épp a császár örökösen sértett bátya foglalta el a trónt I. József néven. A helyes megfogalmazás tehát ez: „a spanyol Bourbonok királysága” került restaurációra.

E röpke – bár célzottan rosszmájú - kitérő után térjünk a filmre. Bunuel sosem volt kibékülve a polgári demokráciákkal, pláne nem a kapitalizmussal (szóval azokkal a dolgokkal, amelyeknél még jobbat senki sem talált fel, hogy már Churchillt idézzük), ezért az összes filmjében igyekezett ezt a – szerinte csak látszólag – logikusan berendezett világot az ellentétére fordítani, megmutatni, hogy valójában itt is a hazugságoké, meg az elfojtásoké a főszerep. Ezt ebben a filmben a következő négylépcsős metodikával csinálta:
  

  a) felállít egy helyzetet, ami hétköznapi tapasztalatainkba belefér, aztán  

 b) abba egy irracionális mozzanattal egy  konfliktust vezet be. Ez az ellenhelyzet (mint önállóvá vált szituáció) tehát látszólag egy képtelenség – , de éppen ezáltal rávezeti a nézőt arra, hogy   

  c) van egy létszemléleti probléma a konfiktust feloldó lehetőségekkel kapcsolatban. Mit lehet, mit nem lehet? Mit fogadjunk el, mit ne? Tehát  

 d) ezáltal jelenik meg a „fantom”, a szabadság szelleme, az igenlő vagy helytelenítő válaszok sugalmazása az irracionalitással már absztrakciós szintre emelt létszemléleti probléma által.
  

Mivel a film szándékoltan realistán, de mégis finoman mutatja be a mindenkori ellenhelyzetet, a végső választ nem lehet sem egyik, sem másik irányban elhelyezni – csak erős jellemeknek. A blődnek tűnő szkeccsek hatása, ha másutt nem, hát tudat alatt elhatol már az egyes jelenetek elején a rendező által remélve várt válaszok felé. Bunuel nem tagadta meg önmagát: ő az önmagukra irányuló reflexió őszinteségére adta a voksát, ezt mutatja az, hogy jelenetei természetes módon abszurdak, nincs bennük semmi manír, túlzás vagy kellemkedés, s így rögtön érezzük, hogy miközben feladványt ad a nézőnek, ő maga már pusztán az irracionális konfliktus bemutatásával is az abban megbúvó racionalitás (az őszinteség, mint az egyik válaszlehetőség) mellett foglal állást. (Akinek tetszett, nézze meg a Monty Python-csoporttól Az élet értelme c. filmet. Kissé durvább szituációkkal dolgozik és nem is ilyen csavaros logikával, de azért az sem éppen egy gondolatmentes produkció.)   

A film éppen egy ilyen mozzanattal kezdődik – egyetlen szépséghibája, hogy a közemberek számára nem nyilvánvaló tartalmú, s mint ahogy már fennebb kimutatattam, még a dvd-forgalmazóknak is egy rejtély. Mármint a múlt, vagyis ez a múlt: a francia katonák, miután legyilkolják a spanyol ellenállókat, részegen énekelni kezdik a Carmagnole-t. Mint császári katonák, ugyebár… (A Carmagnole forradalmi induló volt, ld. alkalmazására: Jancsó Miklóstól a Fényes szelek c. filmet.) A jelenet nem ismeretlen a filmművészetben, hiszen Andzrej Wajda Légiója is  pont ezt a kérdést teszi fel: miért gyilkolja le a szabadsághősöket a szabadságszerető katona abban Spanyolországban, amely sosem ártott lengyel hazájának? Elég ennek megindokolásához az, hogy az Ibériai-félsziget a babonák és férfias rögeszmék földje, ahol még a szobrok is életre kelnek egy nő védelmében? (Merthogy ez a filmmozzanat ezt jelképezi a francia megszállók immár csak nagyon „ún.” felvilágosultságával szemben.)

Amikor a francia tiszt úgy határoz, hogy magáévá tesz egy több száz éves halott szépség hulláját, akkor arra készülünk fel, hogy a koporsóban egy múmiát találunk: de nem, a rég halott nő olyan friss, mint mi vagyunk. Az ostoba francia tiszt magát a tetszhalotti állapotba temetett spanyol lelket akarja magáévá tenni, holott az él, s ha kell, hát a saját múltjával, a saját nemzeti misztikumával (a mozgó szoborral) fogja megvédeni magát. 
 

 A kép vált: a modern világban vagyunk. (Egyébként Franciaországban, a fenti katonák hazájában, a felvilágosodás földjén.) Kis történetek követik egymást, amelyekben egy-egy szereplő mindig átlép a következőbe.  Egy lányka a cukrosbácsitól „tiltott” fényképeket kap, amelyen apja és anyja rezignáltan felháborodnak. (Egy ilyen világban élünk – sugallják ezzel). A szituáció röhejesre fordul: a fényképek épületeket ábrázolnak, amelyek kis beleéléssel a férfi és női nemi szerveket foglalják magukban (tornyok, kapuk, ablakok). Hiába: a prüdéria, ahol csak akarja, megleli a maga tárgyát, még a legártalmatlanabb dologban is, mint ahogy egyébként bárhol lehet cukros bácsit is találni (meg homoszexuálist, zsidót, nácit, korrupt tisztviselőt stb.), csak egyszerűen gyakorolni kell a „túlfeszített lényeglátást”, vagyis kedvünk szerint mindent mindennel célzatos összefüggésbe vonni, hogy aztán nekünk legyen igazunk a „buták” ellenében. 
 

Cigiző és kártyázó szerzetesek, beteglátogatáson, megszállva egy fogadóban: ez önmagában is kellemesen ingerlő kép. De hát mit szeretnénk mi valójában? Olyan egyházi személyeket, akik valahol „emberiek” – mert ebbe a léhaság is belefér! A szerzetesek ráadásul leginkább a gengszterfilmek alakjaira hajaznak, mivel karmelitákként mutatkoznak be, az meg egy apácarend, továbbá két slukk között bevallják, hogy egy bizonyos szent áldásos hatásával praktizálnak, akit a Vatikán már kiutasított az imádható vallási regényalakok nyilvántartásából, vagyis bevallottan hazugságokkal üzletelnek, de az – szerintük – működik. Vagy olyanok kellenének nekünk inkább, akiknek a vallási tekintélye megvan, csak éppen ezért külső-idegenekként kezeljük őket? Ravasz a feladvány! 
 

Amikor ezek után az egyik szállóvendég szadomazochista játékba kezd a szerzetesek szeme láttára, és azok köszönik, de ebből nem kérnek (mindennek van határa), a kérdés egyértelmű: ha a maffiózószerű papokat elfogadjuk, mert olyan „természetesek” (márpedig Bunuel ezt sugallja), akkor ezt miért ne? Nem igazán perverz dolog egy nem létező szenttel üzletelni, viszont igazán perverz dolog veretni az ülepünket? Hol is fejeződik be a „természetesség” és kezdődik a „perverzió”?  

A moralista professzor a rendőröknek tart előadást a jog erkölcsi tartalmáról, akik viszont mind eltűnnek a teremből, akik meg visszamaradnak, csínytevéssel mulatják az idejüket, végül a parancsnokot kell hívni a rendrakás céljából. Ugyan már: miféle ostobaság az, hogy morálra kell oktatni egy erőszakszervezet tagjait? És egyáltalán: kell-e? Az ember a feladatainak él és nem a morálnak, ők meg aztán pláne. Az csak egy keret, amiből az anyagi érdekeink miatt nem lépünk ki, mert akkor esetleg fuccs az üzletnek. Ez végül is egyfajta válasz a korábbi kérdésekre: ennyi a morál, semmi több, ha a szerzetesek elvégzik a feladatukat – akár kissé immorálisan is - , akkor mi itt a gond? A rendőr lehet idétlen, a pap nem lehet idétlen? (A szexuális játékokról meg már nem is beszélve.) A film többi része aztán a morállal nem is foglalkozik, marad inkább a „látszat” és az „őszinteség” kérdéskörénél. 
 

Egy férfit az orvosa lelkesen biztosít arról, hogy minden rendben van nála. A szituáció egy perc alatt fordul az ellentétére, amikor az orvos hirtelen mozdulattal kiiktatja az áttekintésből a röntgenfelvételeket, majd nyájasan közli a pácienssel, hogy na jó, hát előrehaladott májrákban szenved. De csak egy kis nyissz az egész…! Mit várunk? Összeomlást. Na, ezt itt nem kapunk – a beteg felháborodik és kimegy az orvos életéből. Életszerűtlen? Máris ott vagyunk az „abszurd” helyzetnél: az orvosa hazudik neki, aztán őszinte lesz, ő meg őszinte lesz vele (faképnél hagyja) és hazudik magának (hogy ti. semmi baja sincs). Hát azért legyünk őszinték (ha már ennyire szeretjük e cikkben ezt a fogalmat): hányan megyünk el tüdőszűrésre, hogy aztán megtudjuk az igazságot? (A rossz hír után meg bepereljük a cigarettagyártókat.) 
 

Felszívódik a tanteremben egy lánygyermek. A rendőrség sem valami fekélyessé vált gyomorral kutat utána, bár sikere eleve reménytelen lenne: ő közben folyton ott van a szülei körében, de senki sem kíváncsi rá. Ötletes vizuális igazolása ez annak a tételnek, amit már évtizedek óta süvítenek a családterapeuták, hogy ti. a szülők nem törődnek eleget a gyermekekkel – rákennek inkább mindent az iskolára, holott annak a tudásanyag átadása a feladata és nem kifejezetten a jellemnevelés. Az iskola meg pont ezzel az indokolással pöcköli le élből a szülőket. 
 

A toronyból egy elszabadult Lee H. Oswald módjára lövöldöző gyilkost a bíróság elítéli, ezek után ő köszönetet mond, s egy biccentéssel kisétál a tárgyalóteremből, hogy – immár szabadon - autogramot osztogasson a nagyérdeműnek. Miért, a legtöbb nagy gyilkos alteregójából nem lesz filmsztár? (Ajánlott olvasmány: Született gyilkosok, meg A miskolci boni és klájd. Ja, meg Al Capone-filmek. Ja, meg az igazi Bonny és Klide. Meg a…) 
 

Vacsorára gyűlik össze egy baráti társaság. Mindenki wc-csészéken üldögél és az ürítésről filozofálnak, majd külön-külön egy mellékhelyiségben fogyasztják el a vacsorájukat. A természetes örömök megtagadása tartja életben a konvenciókat... És enni igenis jó.
  

A rendőrprefektus felhívja rég halott rokona a kriptából. Ugye, azért mi is reménykedünk az örök életben? (Ez a film legrövidebb, de egyik legötletesebb jelenete.) A prefektust rabosítják, és helyére reggelre már egy új kerül. Az előd lojálisan a támogatásáról biztosítja az újat, az meg tiszteletköröket tesz. Mert a hivatalnoki állomány csak cserélődik, de az állam a helyén marad. A személyiségei összeolvadnak, a hivatali klérus apátságában csak az államrezon szentsége a mozgatóerő, de itt már gyónni sem kell.
  

Okos ötletek. De valójába mondott-e ki a film olyat, ami tarkón ütne minket?
  

Nem. De éppen az benne a rejtélyesen szép, hogy a hétköznapi társalgásokban előforduló alapproblémákat mutatja be - ki a felelős a gyermeknevelésért? hülyék-e a rendőrök? miért blazírt az államhatalom? illik-e beszélni a falásról? lehet-e laza egy pap? stb. - , de nem azon a szintén, hogy ezekre direkt válaszokat adjon, lelétrázzon egy moralista propagandafilm kanálisába. Abból áll a ravaszsága, hogy az abszurd szituációk miatt tudatalatti szinten rögtön beugranak ezek az elvont kérdések, és a rendező által sugallt válasz már megvan az abszurditás képbe lépésével. A nézőben a kérdéssel együtt tudatosul a rendezői válasz is – úgy, hogy közben a film nem rója meg a nézőt, ha az mégsem azt fogadja el, amit a rendező szeretne. 
 

Mert a rendező, meg a néző is szabad.