2010. 01. 01.
Legkedvesebb ellenségem (Mein liebster Feind - 1999)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

 

Nem szabad gonosznak lennünk, de ki kell mondanunk: Klaus Kinskinek már arcán is látszik, hogy nem volt teljesen normális. És ez – a felületes megfigyeléstől függetlenül - így is van, s abban, hogy egy kicsit zaklatottá vált a viselkedése, jó néhány dolog belejátszott a gyermekkorából. Például az, hogy beleszületett egy mesterségesen kreált városállamba, Danzigba, amely teljes identitásválságban élte az életét a Balti-tenger partján; az apja ráadásul lengyel volt. Kinskit – akkor még Nakszynszkit, merthogy ez volt az eredeti neve – a gimnázium után besorozták és végül Hollandiában esett hadifogságba. A háború után amatőr színésznek ment el, de már akkor sem sokat lehetett kezdeni az idegrohamaival, 1950-ben három napra bevonult a konstatált tudathasadása miatt egy elmeszanatóriumba, aztán rájött arra, hogy itt csak még bolondabbá válhat, úgyhogy inkább visszatért dühöngeni a szabad világba, ahol 1955 folyamán három öngyilkossággal is megpróbálkozott. Habár bejárt jónéhány színpadot, meg egy csomó filmet, az igazi sikert Werner Herzog hozta meg számára, aki egy ideig együtt lakott vele, s már akkor is áldozata volt a színész tombolásának; aztán elváltak útjaik, de meglátta őt egy filmben és annyira megragadta az alakítása, hogy 1972-ben felfogadta az Aguirre, isten haragja c. filmje főszereplőjének. Elég kései nyitás volt ez a világhír felé Kinskinek, hiszen már 46 éves volt, ráadásul a film eleinte nem lett siker, éveken át alig akard nézőközönségre. Herzog aztán még négy filmet szállított le neki, ezek voltak: Woyzeck (1978), Nosferatu (1979), Fitzcarraldo (1982), Cobra Verda (1987). S bár Kinski kb. 130 filmben kapott ilyen-olyan szerepet, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy amennyiben nincs Herzog, ő sem lenne most valami nagy szócikk a lexikonban. Ezt mutatja az önéletrajza is, amelyben Herzogot elmondta mindenféle tehetségtelen direktorripacsnak, ehhez képest szinte az egész könyv a rendezővel foglalkozott. A sztorik felét különben – ez a filmből is kiderül – kitalálta az „etetni kell a vadállatokat” (értsd: olvastatni az olvasót) elve alapján.

 

Herzog annyiban dobta fel Kinskit, hogy olyan szerepeket talált neki, amelyekben Kinski kiélhette azt a vágyát, amely meghatározta az egész életét: hogy ti. mindig és mindenütt a középpontba legyen, akkor is, ha erre speciel senkinek semmi szüksége nem volt. A Herzog-filmekben nem egyszerűen mindig ő viszi a prímet, hanem csak ő szerepel, mindenkit, még a hivatásos színészeket is letaszítva a statisztéria szintjére; a forgatás közben meg, ha jófejséggel nem, hát akkor azzal nyomult a centrumba, hogy terrorizálja a stábot és látványos toporzékolással nyomja el a problémák bármiféle humanista megközelítését. Ez a Fitzcarraldo forgatásán olyan jól sikerült, hogy a dühkitöréseitől szorongásos rohamokat kapó indián statiszták tapintatosan felajánlották Herzognak, hogy szívesen megölik neki ezt a szőke sátánt, mert nagyon zavarja a forgatást... Volt persze, amikor Herzognak jutott az eszébe (az Aguirre alatt), hogy lelövi őt, amikor közölte az épp habzó szájjal távozásra készülő színésznek, hogy van nála egy puska, ebből öt golyót a fejébe kap, a hatodik viszont a rendezői lesz.  

 

Herzog a színész halála után 8 évvel döntötte el, hogy megpróbálja róla összegezni a tapasztalatait. Ha Kinski egy félelmebeteg volt, akkor viszont Herzog nemcsak hozzá képest, hanem általánosságban is klinikai kezelést igénylően normális: egy középkorú, megkopaszodott, kirándulóruhába öltözött filmügyi hivatalnokot látunk szép természeti hátterek előtt, amint kissé monotonon, különösebb átszellemültség nélkül darálja el a szintén nem túl érdekes Kinski-kalandokat és próbálja értelmezni a színész egyéniségét, amellyel sokra éppen nem megyünk, mert csak annyi derül ki belőle, amit már sejthettünk, hogy ti. Kinski minden szituációban oltárt állított magának és várta a hódolatot. Időnként beúszik a képbe egy-egy filmrészlet, továbbá néhány mellékszereplő, aki pár mondatban közli, hogy annak idején a színész kihozta a sodrából. A monodráma szerint ugyanakkor Kinski idegörlő megnyilvánulásai gyakorlatilag csak az Aguirre és a Fitzcarraldo forgatásának bontakoztak ki, a többi filmmel kapcsolatban a rendező nemigen szolgáltat ilyen jellegű érzelmi tobzódásokat.

 

De akkor most képzeljük el, hogy mi lett volna, ha Herzog is olyan típus, mint Kinski: nos, öt golyó a fejébe, a hatodik a magáéba. Stílusos, de rossz megoldás. Úgyhogy jól van minden, ahogy van.

Kulcsszavak: Herzog

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés