A középkorban, amikor még nem akarta mindenki önmegvalósítani magát, nagyobb festőműhelyekben a mester csak bizonyos vázlatokat és alakokat dolgozott ki, a munka dandárját meg ráhagyta a többi festőre, azok aztán színeztek helyette. Nos, A szállító 2. rendezője, Louis Leterrier valami ilyen szerepre lehetne leginkább alkalmas, csak hát már nem a sötét középkorban élünk, hanem a homályos XXI. században, ő pedig nagyjátékfilmet rendezhetett ennyi ésszel, továbbá azzal a békebeli mosollyal Luc Besson forgatókönyvíró és producer arcán, hogy úgyis dőlni fog a mozikba a nép az első rész miatt, tehát eltaknyolni egyszerűen nem lehet vele.

Van is tehát benne minden, amit csak egy negatívba ment garázstéka állományából össze lehetett guberálni. A morc térfélen felálló csapat kapitánya a dél-amerikai kokainbárók megbízásából pót-Banderasként feszítő, lezselézett hajú bérgyilkos a szőke és ellazultan bekattant macájával, aki már szende Sindyként is gépfegyvert dugott fel magának, ha délutánonként unatkozott, továbbá vannak még a menekült orosz virológusok, akik homelesseken tesztelnek egy opálzöld csodafegyvert. (A Putyintól életkedvüket vesztett orosz atom- és mikrobiológus lángelmék manapság már kötelezőek minden valamire való akciófilmbe.) A pozitív oldal sem szívderítőbb az egyéniséghatványos szempontjából: van itt gyermekét a szent ügyekért elhanyagoló főhivatalnok, akinek nemileg némileg elhanyagolt neje egy éjszakai villámbevetés során részegen magára rántja a ház sofőrjét (Statham), továbbá ennek a kettőnek átmenetileg elrabolt, sajnos tipikusan tündéri kisfia, aki a szállítóban találta meg a pótapját; sertepertélnek ott még továbbá olyan rosszarcú titkosszolgák is, akiknek a láttán az ember sürgősen csomagolni kezdene a következő szenegáli járatra. Képbe esik még sajnos a szállító barátja, Tarconi felügyelő (Francois Berléand), aki most épp a nyári Mikulást játssza el, mert főzőcsketanfolyamot rendez a helyi békabíró irodájában, majd átmegy titkosügynökbe és adatokat lop, bár maga vallotta be, hogy semmit sem ért a számítógépekhez, a rendőrőrsén tíz emberre jut egy szerkentyű. Ehhez képest pár perc alatt hackerré képzi át magát, és már a központi titoktárban turkál. És még mondják, hogy az ötvenesek nem fejlődőképesek…

A helyszín is a lehető legrosszabb: Miami, amivel még semmi gond nem lenne, ha Bud Spencer és Terence Hill jelennének meg ott lezseren, de ez annyira kommersz helyszín egy csattogó fogú akciófilmhez, hogy a nézőnek jogosan jut az eszébe: miért is nem maradt meg a társaság a francia partoknál? (Azért nem, mert a túloldali közönségnek is kellett valami mutatni, ha már félig dollárból készült a film.)

A karakterekben és a helyszíneken megnyilvánuló lelombozó tünetegyüttes (orvosi nyelven: fantáziátlanság) súlyosbítása maga a történet, ami egy gyermekrablás, majd egy snassz vírusterjesztési kísérlet egymástól jól elhatárolható részein alapul. Az meg a lehető legrosszabbat tette a filmnek, hogy a rendező elkezdett érzelmeket is bevezetni abba az elején, aztán rájött, hogy tulajdonképpen nem ezen alapul a film hírneve és gyorsan mellőzni kezdte ezt a sodratot, így meg ott állunk némi érzelemmel, aztán mégsem érzünk semmit.

Ilyen tényálladék (vagy inkább hulladék) mellett már csak az akciók segítenének ébren tartani a figyelmet. Amiből van is kielégítő mértékű, csak éppen egyikre sem lehet visszaemlékezni, bármennyire is erőlködik a forgatókönyv, hogy minél abszurdabb módon oldja meg a problémákat a szállító, több mint kínos egy idő után, hogy Statham időnként már a paródia szintjére süllyedve veri halomra az ellenségeit, akik érzékelhetően megsokasodtak az első rész óta és sajnos még kung-fu is előkerül a műben, hiába, az tényleg őshonos Miamiban. Egyetlen érdekes megmozdulás az, amikor Statham tűzoltóvezetékkel teszi taccsra a támadókat, viszont irritáló, hogy már megint előkerül az olaj, mint harci eszköz.

Statham ezért hiába feszít a gyászruhájában, mert állandó mozgásra van kényszerítve, ezáltal még annyi karaktere sincs, mint a korábbiakban; ráadásul most már érzi a dolgok súlyát, véget értek az olyan mézeshetek az életveszéllyel, mint holmi kommandós kamaraegyüttesben lenyomott bevetések a sivatagban, meg a nyafka nizzai nehézfiúk, akiket a főhős kiscsoportos foglalkozások keretében küld rokkantnyugdíjba; nem, neki most komornak kell lennie, de aztán nagyon, hiszen itt mégis csak az amerikai igazságszolgáltatást kell megmenteni, nem pedig holmi sanghaji teknővájókat. A film ügyetlenül kimosta a főhős jelleméből azt a parányi bájt és fölényes könnyedséget, amely még az első részben színezte Statham karakterét, itt már igazi, heavy metalban nyomott arclerúgás folyik, mi meg egyre punnyadtabban várjuk a főhős arcán azt a kis mosolyt, ami azért mégis csak azt mutatná, hogy ő egy humanoid.  

Igen, a látlelet helyes: Statham elindult a karrier útján. Most már nem színész. (Nem mintha eddig az lett volna.)