A BMW agresszív autótípusnak tekintendő, legalábbis a közvélemény szerint. Kétségtelen tény, hogy vezetői közül aránytalanul felülreprezentáltak a kemény tekintetű középkorú férfiak, akik előszeretettel tolják le a 140 km-rel vánszorgó pockokat a gyorsítósávról, ezért aztán elég csekély bennünk az a hit, hogy közben barokk zenét hallgatnának, meg hogy egyébként bármiről is lehetne velük beszélgetni az üzleten és a cigányozáson kívül.

Frank Martin, a szállító (Jason Statham) azonban nem azért süpped bele a német autócsoda bőrülésébe, mert rémisztgetni akarja a környezetét, hanem azért, mert ő ebből él. A kamera elegánsan ráfordul az üres mélygarázs hideg fényei alatt terpeszkedő járműre, amely mintegy önálló kiállítási darabként uralja magányában a teret. Közben természetesen nem feledkezik el arról sem, hogy jól látható legyen a bajor cég logója. Aztán megjelenik hallgatag hősünk, amint gépszerű mozdulatokkal beindítja a motort, és megszólal a már fenn említett, e fajta kocsikból bántóan hiányzó zene… No nem sokáig, mert a muzsika (idáig még az) már az első kanyarnál átvált arra, ami aztán az egész jellemzője lesz, valami összevissza, erőszakos, de stabilan előzenekari promóciós hardrock-katyvasszá, amelyben egy dallamnak sincs sosem lezárása. De itt most nem is ez a fontos, csak az a lényeg, hogy érzékelhetjük: Frank Martin egy úriember. Ehhez képest szinte fájó pont, hogy később kiderül: a lakásában nincs is könyv.

A karakterépítés ezzel ki is merül, mert hősünkről már csak annyit tudunk meg, hogy katona volt és vélhetőleg durvulásokban vett részt, de hogy mikben, az csak a film második részéből derül ki. (A Közel-Keleten vezényelt le rajtaütéseket). Statham ugyanakkor a szófukarsága ellenére is hatással van ránk, mert eleganciájában egy 007-es ügynök, céltudatosságában egy Terminátor, komor igazságosztó hozzáállásával pedig egy Batman keveréke, akiben az a vonzó, hogy mindig pontosan tudja, hogy mit kell tennie, ennél többet mi sem várunk el tőle. Sem gondolatai, sem aranyköpései, sem emlékképei nincsenek, kommunikációjának egyszerűségét csak az oldja fel, hogy állhatatosan felsorolja a szakmai kódexének a szabályait, további előnye, hogy sosem jön ki a sodrából, ha jól megfigyeljük, igazából meg sem izzad. Kár, hogy a végén kezd elrongyolódni a ruhatára, és így, pusztán izomba öltözve egyre inkább kezd hasonlítani egy kicsit betegeskedő Seagalra vagy egy Van Damme-re, ami nem jó előrejelzés a karrierjét tekintve.

A biztató, hangulatos kezdet ellenére azonban a film előbb egy Luc Besson-utánérzéssé válik, ami nem csoda, mert ő volt a producer: gyors vágások és közeliek felhasználásával fut le az üldözéses jelenet Besson kedvenc dél-franciaországi (itt most nizzai) mellékutcáiban, aztán már csak egy közönséges akciós konfekciószabászattal állunk szemben, amelynek egyetlen erénye az, hogy Statham folyton rúg és üt, amiben nagy segítséget kap a különböző tárgyaktól, amelyeket a rendezés udvariasan mindig a keze alá tol. Két elegáns összecsapástól eltekintve – az egyik az, amikor „látogatást” tesz megbízója házában, a másik meg az „olajos” verekedés – csak az ezerszer látott csihipuhit nézhetjük végig, amelyek egyszerűségén úgy segített a rendezés, hogy egymásba tolta őket, magyarán: egy perc pihenés sincs a filmben. Ráadásul a vége felé a kalandok egyre hajmeresztőbbek lesznek, amivel persze nincs is baj, csak éppen azok sem többek, mint a már sokadszor látott változatai a régmúlt filmárnyainak, csipetnyi ötletekkel tetézve. De tényleg csak csipetnyivel.

A dramaturgia ráadásul megajándékoz minket két olyan ötlettel, amelyet csomópontnak szánt, de a lehető leggyatrábbra sikeredett. Szállítónk baja akkor kezdődik, amikor az útmenti gazosba engedi egy kötélen Lait (Qu Shu), a kézipoggyászként kezelt kínai nőt, s eszébe sem jut, hogy az egyszerűen leoldozza a nyakáról a kötelet (mint ahogy meg is teszi) – e pillanatban kételkednünk kell hősünk értelmi képességében. A másik, fájóbb ötlet az, amikor a hölgy a rommá lőtt házból egy forgószékhez kézzel-lábbal odakötözve felmegy a pincéből és legközelebb már a szállító által elvitt kocsi hátsó ülése alatt mosolyog. A kamera jóindulatúan kihagyta azt, hogy ez a bravúr miként sikerült neki, ezzel ugyanis akár nemzetközi fesztiválokon is felléphetne. Vagy a Kínai Állami Cirkuszban, hogy már a témánál maradjunk.

Fájó pont egyébként ez a „kínaiak a konténerben” ötlet, ez még Mel Gibsonnál, meg a másodosztályú akciófilmekben elment, de csak az USÁ-ban; ez Franciaországban a törökökre, afgánokra és arabokra jellemző, de ezeket nem lehetett szerepeltetni megmentendő népségként, egyszerűen azért, mert a többség utálja őket, s még a végén azért kezdtek volna szurkolni, hogy a szállító haljon meg, csak ne hozzon a franciák nyakára újabb muzulmán menekülteket.

Van továbbá kötelező szerelem, de szexjelenet szerencsére nincs (egy piros pont), vajszívű öreg rendőr és elállatiasodott apa viszont van (két fekete pont), meg a világhír, amely Stathamot ez után felkapta és sajnos ráállította arra, hogy két további folytatást ragasszon ehhez a kezdődolgozathoz, amelyet Corey Yuen rendező hozott össze, a veterán távol-keleti akciófilmes, aki maga is elég mérsékelt sikerrátával dolgozott idáig, mert csak annyit ért el, hogy néhány érdektelen kung-fu filmlufiba ő ereszthette a gázt, vagyis megengedték neki, hogy megrendezze az akciójeleneteket. Láthatólag ezt a filmet sem szánta másnak, csak éppen most folyamatosan törhette ripityára az orrcsontokat és a berendezést. (A másik rendező Louis Leterrier volt, ő viszont tényleg teljesen kezdő, ez a folytatásából is látszik.) Ha nincs az a fekete BMW, meg Statham eleganciája, továbbá a szereplők lelkivilágának masszív mellőzése, akkor ez a film is lottyadtan landolt volna a lecsóba. Hiába, örök tény: a stílus ad el mindent.

A közhiedelemmel ellentétben egyébként nem volt nagy dobás a pénztáraknál, mert kb. 21.000.000 dollárba került, és csak a kétszeresét hozta vissza, ami nemzetközi szinten elég bizonytalan bizonyítványt jelent.