A filmet annak idején betiltotta a francia mozgóképügyi hatalom. A történet szerint a „kis katona”, vagyis Bruno Forestrier (Michel Subor) a maga 26 évével egy ultrajobboldali titkos szervezet megbízásából az algíri csata genfi hadműveletében vesz részt, azaz szakmányban gyilkolja a FNL (National Liberation Front – Nemzeti Felszabadítási Front) aktivistáit, rezidenseit és szimpatizánsait. De már elég kiégett ahhoz, hogy ezt folytassa, s most Veronica (Anna Karina) iránti szerelmével vigasztalódik, aki talán kimenti őt ebből az egészből. Miközben a párizsi vezérlőpult komor küldöttei az új áldozatára akarják őt rámozdítani, csak azon jár a feje, hogyan kaphatna brazil vízumot, mert Franciaországban dezertőrként tartják számon, de a valószínűleg a tárgyalást már nem élné meg. Csakhogy az FNL sem tétlenkedik, mert elkapja őt és megkínozza; menekülése után – amely felér egy öngyilkossági kísérlettel – Veronica bevallja neki, hogy ő az összekötő az arabokhoz, tehát ő árulta el a férfit. Végül a nőt maga a gyarmatfenntartó szervezet kapja el és öli meg, a „kis katona” pedig egy elpusztult szerelemmel a háta mögött megy ki a képből – a reménytelen semmibe.

Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen filmet nem lehetett bemutatni, mert az az állami körök által is bújtatottan támogatott, a későbbi OAS-hoz hasonló szervezetek működésére utalt. Amikor de Gaulle 1962. július 3-án kinyilvánította Algéria függetlenségét, ez volt egyetlen szervezet, amely testületileg ellenállt ennek. (Viszont 1960-ban még létre sem jött, emblematikus működése csak később adott aktualitást a filmnek.) A hivatalos indoklás szerint a kínzási jelenet miatt tiltották be a művet, de ez valószínűleg inkább csak ürügy volt erre, hiszen a jelenet teljesen vértelen volt (némi fojtogatás egy fürdőkádban + egy kis áramozás), inkább lehetett a cél, hogy a gyarmatosítás sötét hadosztályainak működését ne nagyon piszkálja meg a rendező.

Ehhez képest a film bemutatása után a francia baloldali értelmiség vetette rá magát Godardra, azt hányván a szemére, hogy egy fasisztoid bérgyilkost állított a középpontba. Tény, hogy a rendező nem Az algíri csata (1966) c. film előforgatását hajtotta végre, de ő egy egyszemélyes konfliktust akart bemutatni, s ehhez igen kiváló terepet ad a rossz oldal árnyalt jellemzése.

A film egyébként minőségét tekintve nem Godard nagy remeke. Fekete-fehér, a fények és a kontúrok életlenek. A kamerakezelést agyonnyomorítja a félközeliek és a premier plánok alkalmazási kényszere; ráadásul az operatőr még ideges is, egy snitten belül folyton idegesen mozgatja, suhintja ide-oda a kamerát, nyilván azért, hogy az emberi szem mozgását igyekezzen utánozni, de ez inkább bosszantó, mintsem érdekes, ha viszont kimozdul az embermagasságú fényképezésből és felülről veszi fel a jeleneteket, akkor mindig sikerül kipécéznie magának a legérdektelenebb mozzanatokat, amelynek drámaiságához egyáltalán nem illenek az ilyen totálok. A hátterek kopárak, unalmasok, hidegek, mintha mind műtermi felvételek lennének a csődbejutás előtt, amikor a végrehajtó már elvitte a dekorációt. A filmből emellett bántóan hiányzik mindenféle háttérzaj, csak néha tör elő az, felerősítve, ennek következtében mintha egy búra alatt játszódna az egész cselekmény; a zene egy dühödten komorra hangolt, mély zongoraszólamban csap fel néha, posztmodern tragikummal; a műtermi hangfelvételek meg szinte visszhangoznak a szereplők szájából.

A fentieket még jobban lehúzza a szereplők körvonalazatlansága. A „kis katona” szinte azonosíthatatlanul érdektelen, egy semmitmondó huszonéves, akiről azt is nehezen feltételezzük, hogy ki tud cserélni egy pótkereket, amit bizonyít az is, hogy gyilkos mivolta ellenére folyton elvont kultúrtörténeti utalásokkal traktálja a környezetét, de a végén, amikor nagymonológot tart az élet értelméről, kiderül, hogy voltaképpen semmiféle átfogó világképe nincs, mert aki ki tudja hámozni a zavaros szóáradatából, hogy pontosan mi is a baja a világgal, annak ugyancsak jár az a bizonyos hangszóró. Megjegyzendő: Subornak ez volt élete egyetlen komolyabban vehető főszerepe, de a mellékszerepeiről sem tudunk sokat a Mi újság, cicamica?, meg a Topáz c. filmeken kívül, egyszóval: tehetségtelen volt és kész. Veronica ugyanilyen ügyetlen, kisugárzás nélküli és érdektelen személyiség, s a film még csak azt sem tudja rendesen kibontani, hogy miként kezdődik közöttük a szerelem, vagy hogy ezek tényleg szerelmesek-e egymásba, mert viszonyuk inkább távolságtartó, mintsem baráti. (Megbocsáthatjuk, mert Karina akkoriban épp Godard jegyese volt és futtatni akarta. Sikerült neki, csak nem ebben a filmben, itt még bántó franciás akcentussal beszélt, ezt csak a későbbi Godard-opuszokban dolgozta le.) A beszélgetések funkcionálisak, még csak a fojtott agresszivitást sem érezzük bennük, az FNL kínzókülönítménye is csak egy fáradt sportriporter hangján érdeklődik hősünktől az addigi teljesítménye iránt.

Külön érdekesség a film egyharmadánál, hogy a főszereplő képeket nézeget a szobája falán, ahol néhány katonaruhás ember várakozik a kivégzésére. Ha ismerős lenne, ne lepődjünk meg: az 1956. október 30-án történt Köztársaság téri mészárlás fényképeit láthatjuk. Forestrier jelzi is, hogy járt ő itt Budapesten akkoriban. Hogy miért, az nem derül ki. 

A szándékoltan hideg és érdektelen miliő miatt a film legfeljebb politikai marketingakcióra lett volna jó, de azt meg a cenzúra akadályozta meg, így aztán mire bemutatták, már lényegében aktualitását is vesztette és mi se vesztessünk rá sok mondatot: egy kezdeti Godard két szürke főszereplővel, meg persze az OAS, amelyről azért születtek jobb filmek is.