Egyesek szeretettel, mások meg elnézéssel kezelik ezt a filmet, Godard kilencedik alkotását, de azt még senki nem mondta rá, hogy rossz lenne, legfeljebb óvatosan hozzáfűzik a végső értékeléshez, hogy nem ez a legnagyobb alkotása. Tegyünk egy próbát, hogy miért is nem az.

A jövő: 1984. Nem nagy ötlet ez az évszám, hiszen Orwell regényére utal. (Egyébként kissé elbánt a történetem ezzel az évszámmal. Gorbacsov 1985-ben került hatalomra, az igazi 1984 tehát a létező szovjet szocializmus utolsó „békebeli” esztendeje volt  - innentől indult a hanyatlás.) Az évszám megadja az alaphangot, ugyanis a filmben egymás sarkát tapossák el azok az utalások, amelyek egy ilyen nyomasztó társadalom jelzései. Ivan Johnson (Eddie Constantine), a zord tekintetű, kizárólag nyomolvasó funkcionalitásában létező, folyton unott vagy mérges újságíró (valójában titkosügynök) Óceánia fővárosába érdekezik egy távoli galaxisban. Ilyen kitalált országnevek pont az 1984-ben vannak… Megbízója a Figaro-Pravda nevű újság (kettős identitású, mint hősünk neve) – már mondani sem kell, hogy ez honnan ered. Alphaville, a városállam korábbi „uralkodóját”, Leonardo Nosferatut száműzték és helyette most egy bizonyos von Braun professzor (Howard Vernon) terrorizálja a lakosságot az Alpha 60 nevű számítógép üzemben tartásával. Ez csak a felszín, mivel a film tele van főleg baloldali névutalásokkal, amelyekből paradox módon éppen az derül ki, hogy Godard nem szerette a vasfüggöny mögött létező baloldalt.

Különösebb erőfeszítés nélkül azt is bele lehetett látni a szimbolikába, hogy ez a bizonyos „jó” Nosfaratu Hruscsov volt, akit 1964. október 14-én száműztek a hatalomból, míg von Braun pedig a nála is vaskalaposabb Brezsnyev, aki a helyére került. Ezen az értelmezési kísérleten az sem változtat, hogy von Braun professzor neve a náci rakétatudósra, Wermher von Braunra utalt, a Natasha meg ugyabár orosz női név, hiszen a szovjeteknek is dolgoztak fogságba esett német tudósok. A számítógépek iránti mánia pedig szintén a szocializmus egyik reklámvonása volt – gépesítsünk mindent - , de még az Alpha 60, mint név is erre az eszmerendszerre utalt, ugyanis az alfa a görög abc első betűje, márpedig a szocializmus magát is az emberiség „igazi története” kezdetének látta. A film közepén elhangzik egy mondat, amely szerint Alphaville egyik célja az, hogy a kitörő világháborúba megszerezze az első csapás jogát – a NATO-ban a Varsói Szerződés doktrínájának tekintették azt, amit az persze tagadott, holott az tényleg támadó jellegű hadműveletekre rendezte be a haderejét és nem védekezőre - , továbbá fiatalokat küld a többi országba, hogy ott azok fellazítsák az államberendezkedést. Ez pedig éppen a baloldaliság lázában égő nyugatra volt jellemző, mivel akkoriban a kommunista gondolat élharcosai az egyetemisták voltak – legfeljebb anarchikus jelmezben. Ráadásul Alpha 60 vénemberes, kásás, fáradt hangon reszeli le a tájékoztatásait a blazírt Lennynek, akivel képtelen szót érteni – ez az öreges attitűd pedig a szovjet felsővezetésre volt jellemző. Alpha 60 betiltott mindenféle érzelmet, csak és kizárólag a logikát engedte meg érvényesülni – ez a „tudományos szocializmus”, ha valakinek még ismerős a név, meg az egyén gazdasági determinációja, mint főtétel. Ha pedig a nézőnek a falanszter-szín jut eszébe Az ember tragédiájából, akkor nem hagyja ezt a gondolatot érvényesülés nélkül, hiszen a kommunista gondolat sosem tudta lemosni magáról azt, hogy az emberek kényszeres egyenlővé tétele lenne a végső célja. A város ráadásul északi és déli zónára van osztva, a szocializmus pedig ez idő szerint a világ minden részén kezdett megjelenni, de főleg délen – csak nyugaton nem igazán. Dolgozik keményen a titkosszolgálat e társadalomban (ezt sem igazán a Nyugat élettapasztalatából vehette át a rendező), aztán végül az egész összeroppan, amikor Alpha 60 rájön, hogy milyen silány eszmékben hisz.

De ez persze csak elvi játék, Godard ezzel a filmjével (is) inkább az elidegenedettség érzése ellen lázadt, amelyet viszont a nyugati filozófusok is előszeretettel azonosítottak a kapitalizmus termékével. (Hogy az elidegenedettség a szocializmusban is létezett, arra csak 1984 után jöttek rá.) Bár ha ehhez hozzátesszük pl. Woody Allen filmjét, a Hétalvót - amely egy hasonló ötleten alapul - , meg általában a korai sci-fiket, amelyek mind azt feltételezték, hogy a jövőben az emberekből processzorokkal irányított bevásárlóizmok lesznek, hát akkor látható, hogy a film alaptémája mennyire fáradt volt már ekkor is, bár kétségkívül meglovagolt egy közérzetet: a technikai fejlődés áttekinthetetlenül hiperaktív hatalomátvételét, amit egyszerűen csak információs társadalomnak nevezünk.

A fenti belemagyarázások nélkül érdektelen alapötletet viszont a továbbiak folyamán a fényképezés rontja le, ugyanis nemcsak fekete-fehér (azzal semmi baj sincs), de egy film noir-os hangulatot kap az egész, a kamera előszeretettel nyomul be sivár, funkcionalista épületbelsőkbe, koszos lépcsőházakba és sivár lakásokba, hideg tekintetű és fáradt férfiarcokra, mindenütt dominálnak a cigarettázó, kalapos, ballonkabátos alakok, akikből itt már a kevés is sok lenne. Ez a hangulat azért teszi ellentmondásossá a filmet, mivel a film noir mégiscsak egy mozgékony műfajt jelent, ahol egy titok keresését alászínezi a szenvedély, egy-egy eredeti szereplő, továbbá kötelező a férfi-nő közötti vonzalom is, meg a végzet asszonya. Itt viszont ilyen nincs: először is nincs titok, mert Johnson már az elején megkap minden információt arról, hogy mi folyik itt, aztán már csak mászkál fel és alá, színezendő a benyomásait, ennek keretében belül még a leglehetetlenebb, szupertitkos helyekre is bevezetteti magát von Braun kísérőül kapott (!) lánya, Natasha (Anna Karina) segítségével, aki viszont képtelen az érzelmekre, hiszen nem ezt tanították neki, a két szereplő között tehát nincs vonzalom, összhang, de még feszültség sem. Johnson nem sokat tesz, hogy felvilágosítsa a nőt, ő csak rendületlenül figyeli a külvilágot; Natasha meg csodálkozva néz, aztán végül – türelmét veszítve - a férfi az utolsó egyharmad elején mégis felvilágosítja őt (többek között Paul Eluard verseinek az ízlelgetésével) az elfeledett szavakról, és ekkor kiderül, hogy a lány bizonyos érzelmi jelentéssel bíró kifejezéseket ugyan felfog, de hozzájuk (még) nem tud alkalmazkodni.

A „sötét filmes” képkezelés és a titokmentes, kissé széteső cselekmény, meg az egyre inkább csak mászkáló és értetlenül társalgó két főkarakter között tehát hangulati szinten feloldhatatlan ellentmondás jelenik meg. Ráadásul az operatőr, hogy erre rátegyen egy lapáttal, rendszeresen hosszú snittekkel dolgozik (van, amelyik négy perces!), ezek viszont lelassítják a történéseket és olyan térinformációk áradatát közlik velünk, amelyek többsége képtelen bármivel is hangulatilag megtámogatni a különben is hiteltelen szüzsét. Johnson személye ebbe nem is illik bele: erőszakos és mérges karakter, szépen szétivott arccal, ennek ellenére a nagy, komor igyekezete gyakorlatilag sehová sem vezet, egyre inkább úgy tűnik, hogy csak a magamagáért a világ miatt haragszik, nem szenvedélyből, s hogy ez hová vezet, azt nem tudjuk meg a végéig: ez megint csak ellentétben áll a képi világgal, amely inkább elmélázásra hajlana. Az pedig már teljesen kétségessé teszi a vonzalmat a filmhez, hogy minden a korabeli Párizst mutatja (de annak jellemzői nélkül, végre nincs Eiffel-torony), egyetlen aspektus sem mutat rá arra, hogy a történet a jövőben és máshol játszódna, mi több, a film noir hangulata inkább a múltba húz vissza, hiszen az ekkoriban már egy lejárt műfaj volt. A negyvenes évek Bogartja menetel undokon mágnesszalagok között az agyonmechanizált rémjövőben – ehhez képest már nem meglepő a zenei összevisszaság sem, mivel az meg hajlik a könnyű dzsesszre, mármost el kellene dönteni, hogy akkor a történet laza vagy feszült legyen. Szóval: ez sem működik.

Johnson tehát megismerkedik Natashával, aki előzékenyen bemutatja neki Alpha 60-at, az meg (vagy inkább: ő pedig) unalmas kérdéseket tesz fel neki, majd teljesen értelmetlen módon szabadon engedi. Johnson amúgy is meglepően könnyen közlekedik a városban, és folyton fényképezkedik, ez még azokat sem zavarja, akik az érzelmek miatt halálraítéltek kivégzésének jelennek meg, többek között von Braun professzort sem. Végül, amikor Alpha 60 megunja az ügynök játszadozását a szavakkal, letartóztatja őt, de az egy találós kérdést szegez neki, amibe – ígérete szerint – a gépnek bele kell rokkannia. Ez a kérdés a következő. Mi az: „Valami, ami állandó nappal és éjszaka is, aminek a múltja magában rejti a jövőt, ami előre halad, egy egyenes vonal mentén, és mégis visszatér a kiindulási pontjára.” Van ez legalább olyan talányos, mint a Szfinx kérdése a görög mitológiában. A gép könnyebben bánik el Johnson titkával, amikor közli vele, hogy ő tulajdonképpen Lemmy Caution („Óvatos Lemmy”), a 003 ügynök, a külső országok kémje, amit az jóvá is hagy. Amikor a gép végre megfejti a rejtvényt – hogy ti. ez ő maga - , Johnson már meglepően könnyedén kiszabadult az épületből, megölte von Braunt, aztán egy igénytelenül kivitelezett autós „üldözés” után már csak az irányítás nélkül maradt tévelygő lakosság roncsai közül kell kiszabadítania Natasát, akit az összeomló államból egy gépkocsin visz el (természetesen éjszaka, a filmben szinte minden sötétben vagy félhomályban játszódik), míg a lány immár szerelmet vall neki. A gép meg állítólag azért roppant össze, mert magára ismert a talányban, bár nem teljesen érhető, hogy ez az izgalmas önreflexiós kísérlet miért is morzsolja fel a processzorait. Az meg még inkább nem, hogy a lakosság hirtelen miért esik szét fizikailag, mert idáig semmi jel sem mutatta, hogy hozzá lennének kábelezve a masinához. Az egyébként egy elég szuggesztív egyéniség volt: de jó, ha tudjuk, hogy ez a borzasztó hang egy ráktól szétroncsolt gégéjű ember torokgépéből szólalt meg, felhangosítva.

A gyenge alapötletet díszítő logikátlanságok és az érdektelen kivitelezés meg is bosszulta magát, nem volt nagy közönségsikere a filmnek. Az értelmezési párhuzamok erőltetése is elég gyenge eredményre vezetett, például gyakran előkerül, hogy Caution (Johnson) nem más, mint Orfeusz, aki megtalálja az Alvilágban Euridikét, erre utal az, hogy a végén megtiltja neki a visszanézést a városra. Nem túl meggyőző érv: Natasha nem Cautiontől került ide, míg Euridiké Orfeusztól az Alvilágba; másrészt visszafelé menet nem Euridiké fordul vissza, hanem Orfeusz. Meg hát ennyi erővel mindenkit, aki a szeretettjét kiszabadítja a fogságából, már Orfeusznak lenne tekinthető – gyenge érv ez Caution azonosítására a görög mítoszhőssel. 

Aki a legnagyobb bukta a filmen, az maga Constantine volt. Érdekes ennek az oka. Ez a bizonyos Lemmy Caution egy Peter Cheyney (1896-1951) nevű brit író által teremtett regény- , majd filmalak volt, afféle köznapi James Bond, akit Constantine szériában játszott el az 50-es évek francia B-vonulatában, különösen az NSZK-ban kedvelték. Constantine, a mellőzött amerikai színész olyan jól érezte magát új munkahelyén, hogy Franciaországban telepedett le. Amikor Godard felajánlotta neki a szerepet, elfogadta, holott mindenki óva intette tőle, mert Godardot felforgató elemnek nézték és nem akarták, hogy Lemmy karaktere esetleg átváltozzon a rendező kezei alatt valamiféle antiimperialista ügynökké. (A film egyik munkacíme ez volt: Tarzan az IBM ellen…) Ő azonban nem hallgatott e szavakra, ugyanakkor a visszaemlékezések szerint fel sem fogta, hogy miben játszik, neki ez csak egy Caution-film volt a sok közül. Amikor aztán a produktum megbukott, a producerek többé sosem ajánlottak fel neki szerepet Lemmy Cautionra, úgyhogy anyagilag nehéz helyzetbe került, át is költözött az NSZK-ba, ahol mellékkaraktereket játszott. De sosem tett ezért szemrehányást Godardnak, amibe az is közrejátszott, hogy magát inkább énekesnek tartotta, mintsem színésznek. Azt viszont ma már leszögezhetjük, hogy ez volt élete nagy dobása: mert az összes Lemmy Caution-film ma már stabilan csak a port őrzi a filmtudományi archívumokban, azonban ez a film világhírűvé tette őt és örökké fennmaradóvá az alakítását. (Pedig az nem volt sok, hiszen „csak” Lemmy Cautiont kellett alakítania kissé dülledt szemekkel és ronda arccal, mosolytalanul és egy sztrecskóban.) Jóval később még párszor magára vette ezt a szerepet, 1991-ben, halála előtt két évvel pedig Godard bízta meg azzal, hogy játssza el az ügynököt.

Az Alphavillere visszatérve: a film ugyan 1965-ben megnyerte az Arany Medvét Berlinben, aztán az emberek nézték, nézegették, nem sokat, nem nagyon, de azért folyamatosan ott volt és van még mindig a köztudatban. Az esztéták néha nekifeszülnek, hogy kihozzanak belőle valamit, de idáig nem sok eredményre jutottak az erőlködéssel.