2010. 01. 01.
A leghosszabb nap (The Longest Day - 1962)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

A legnagyobb szövetséges győzelmeket – vagy éppen megdicsőítő vereségeket – felmutató amerikai filmek leginkább a személytelenségükkel tüntettek. Nem tesz másként ez a mű sem, mivel hiába megannyi húzónév – John Wayne, Richard Burton, Henry Fonda, Bourvil, Rod Steiger, Mel Ferrer, Robert Mitchum, Sean Connery, Paul Anka - , itt nem az a lényeg, hogy ki kinek a bőrébe bújik, és mit csinál a győzelem érdekében, ezek a szereplők – mindent túlélve – csak színezik az eseményeket, hiszen teljes személytelenség steril alkalmazásával mégsem lehet bemutatni a történéseket. Ezt még egy dokumentumfilm sem nagyon teheti meg… A tabló tehát nem róluk szól, hanem egy lineáris történet kibontakozásáról, amelynek ők a vezérszíjai, viszik is előre surrogás nélkül a filmet, de alakításuk minőségéről – annak szükségszerű másodlagossága miatt – semmit nem lehet kiemelni. Már csak a jellemek egyhangúsága miatt sem, mivel a szövetséges oldalon mindenki kemény tekintettel készül fel a „leghosszabb napra”, azaz 1944. június 6-ra, a normandiai partraszállásra, majd ugyanilyen hangulatban történik a nagy fegyvertény végrehajtása is, a másik oldalon pedig ugyanilyen hanyag értetlenséggel kezelik a tervet, majd idegesen és egyre reménytelenebbül a kivitelezést. De szó se róla, mindenkit megismerünk, akit csak kell, itt van Jodl, Rommel és Eisenhower is, ez utóbbit eredetiben akarták felvonultatni, de a volt elnök nem volt már elég fotogén: megöregedett, ezért jött helyette a dublőr.

 

A rövidített történelmi tanfolyam ugyanakkor a D-napról mindent elmond, amit érdemes: szép, erőteljes tabló, némi közhelyességgel és időnként idült humorral, amit főként a túláradó boldogságban úszó franciák, és néhány balszerencsés baka képvisel. A film nem akarja a németeket sem eláztatni, hiszen a csatát az ő szemszögükből is bemutatja, emellett pedig kellőképpen emberinek ábrázolta őket, hiszen káromkodnak, veszekednek, leüvöltik a feletteseik fejét és néha még azt sem veszik észre, hogy egy ellenséges őrcsapattal találkoznak. Ha gyilkolnak is, azt csak kötelességből teszik, kegyetlenkedésnek nyoma sincs.

 

A fényképezés akadémikusan középszerű, a szó soros értelemben, mivel szinte minden képet szemmagasságban vesz fel, csak néha emelkedik a kamera a levegőbe, és középre igazítják a jellemzően kistotálban és félközeliben felvett szereplőket, tanítani lehetne, ahogy a képkivágások főalakjait a vizuális határoló elemek közé illesztik. Ennek ellenére Jean Bourgoin és Walter Wottitz operatőrök Oscart-kaptak. A fekete-fehér képvilág azonban nem bántó, sőt, hiszen archív felvételeket is sikerült így zavartalanul beilleszteni a fikciós képek közé. Az elhalálozás ugyan emelt szintszámmal szerepel bennük – ezt maga a téma adta - , ugyanakkor a kamera még igen távol van attól a hiperrealizmustól, ami aztán a Ryan közlegény megmentése után kötelezően elárasztotta a filmvásznakat. De nem is tette volna jól, ha így jár: hiszen itt nem egyénekről és egyedi sorsokról van szó, hanem tömegről és történelemről. A katonák tehát vértelenül csuklanak össze, mint ahogy azt egy harctéren futó alak is láthatná. A vizuális és hangeffektusokért szintén Oscart kapott a film…

 

A szereplők egyike sem akar felülemelkedni a sorsán, nem közölnek épületes gondolatokat, nincsenek morális válságban a hősök, de a funkcionalista megközelítés („győzni kell, mindenáron”) nem folyik bele egyik oldalon sem holmi patetikus heroizmusba. Ezt a zene – Maurice Jarre szerzeménye – mérsékelt jelenléte is megakadályozza, mert az kizárólag induló-imitáció sok dob felhasználásával, még a híres mars is csak a film végén, a főcím alatt szólal meg teljes terjedelmében, addig csak hangjegyekkel ismerkedhettünk meg belőle.

 

Mármost azt a következtetést levonni ebből, hogy a film nem jó, súlyos tévedés lenne: azért jó, mert nem akar eredetieskedni. Egy gigantikusan kivitelezett (23.000 statiszta!), de egyszerű szemléletű darabbal állunk szemben, amely tökéletesen teljesíti a rövidített történelemkurzus kívánalmait: minden átlátható benne, mindent értünk, mindenkivel tudunk azonosulni, még a vázlatszerű német katonákkal is, a cselekményről nem fordítja el figyelmünket sem a táj, sem az érzelmek (végre egy háborús film, ahol nincsenek nők, egy kivételével), a tempó lendületes, a vágások gyorsak, de nem sebesek, a végkimenetel pedig közismert, ezért megnyugtató.  

 

És ez nem is olyan egyszerű! Mert ha meggondoljuk a produkció európai versenytársát, A neretvai csatát (1969), akkor láthatjuk, hogy még az ilyen egyszerű dolgokat is, mint egy csata bemutatását, el lehet rontani. Ez utóbbi filmben pl. túl sok plakátszerű egyéniséget kezdtek bevetni a pozitív azonosulás érdekében, akik viszont csendben eltérítették a néző figyelmét a fősodorról, vagyis magáról az ravasz hadműveletről - amit egyébként el is mázoltak a végén. A tűz, a vér és a haddelhadd persze itt is megjelent, nem is lehet a kivitelezésre és a statisztamennyiségre panaszkodni – de mégis felemás érzésekkel kel fel az ember a székből, mert érzi, hogy még többet lehetett volna láttatni ebből az egészből, feszesebbre és hidegebbre lehetett volna fogni a szerkezetet. A leghosszabb nap viszont ezt az igényt mindenben teljesíti, s ez a példája annak, hogy a lendületes középszerűséget sem könnyű megtanulni. Márpedig a lendület sokat segít a középszerűségen.

 

A filmet öt rendező hozta össze: Ken Annakin a brit és francia részeket, Andrew Martin (azaz Marton András) az amerikait, Gerd Oswald és Bernhard Wicki a németet, további rendező volt még Darryl F. Zanuck is. Egyikük sem lett nagy direktor, leginkább csak Marton András vitte valamire, akinek több akció- és csatajelenetet sikerült rendeznie amerikai szuperprodukciókban. Cornelius Ryen sem lett nagy író, az ő 1959-ben megjelent könyvéből készült a film, amelyre a producer azonnal lecsapott, annyit azért elért ezzel a sikerrel, hogy 1977-ben ismét megfilmesítették az egyik háborús regényét: ez volt A híd túl messze van. Egyáltalán: a stáb tele volt szürke eminenciásokkal, akik most főszerepet kaphattak.

 

Mivel a színészek is végső soron érdektelenek lettek a témát illetően és a rendezők sem éppen szuperprodukciókkal tüntették ki magukat addig (és az után), sokkal érdekesebb a tanácsadói gárda. Hogy fentről kezdjük: ott volt mindjárt Günther Blumentritt tábornok, aki viszontláthatta magát Curt Jürgens alakításában; Rommelnek az özvegye, Lucie Rommel vonult fel ugyanilyen alakításban a stábtagok között. De megvolt ez a másik oldalon is, mivel Lord Lovat magát láthatta viszont Peter Landfordban, továbbá John Howard őrnagy, aki a ma már Pegazus-hídnak nevezett híd elfoglalására (is) irányuló légideszant parancsnoka volt (Caen és Ouistream között), őt Richard Todd alakította. Ez egy kifejezetten érdekes történet: ugyanis Todd valóban részt vette a hadműveletben, ő volt az, aki a légideszantosok között elfoglalta és tartotta órákon át ezt a bizonyos Pegazus-hidat, ami a filmben is főszerepet kapott. A forgatás előtt felajánlották neki, hogy játssza el önmagát, de ő a forgatókönyv láttán elhárította magától a szerepet, mondván, hogy az nem elég jelentős, inkább szeretne John Howard lenni – vagyis a saját akkori főnöke, a deszantegység igazi parancsnoka. Megkapta.  

 

De hogy ne csak a tisztikarral foglalkozzunk: élő személy volt az a John Steele (a filmbeli alakítója: Red Buttons), aki fennakadt a templomtoronyban az ejtőernyőjével Sainte-Mère-Église városkában, továbbá a skót dudát fújó Bill Millin (aki, döbbenjünk meg: még ma is él, megteheti, 1923-ban született), Lord Lovat szolgája, akit a németek emberiességi okokból kifolyólag nem lőttek le a tengerparton, ugyanis egyszerűen elmebetegnek nézték. 

 

Néhány érdekesség a filmről: azt pár kivételtől (pl. Ciprus, ahol egy ejtőernyős akciót rögzítettek) tényleg Normandiában forgatták, a helyszínen (jelenleg Calvados Megye). Ugyanakkora a partraszállás Korzikán történt, egyrészt azért, mert az Atlanti Fal már romokban hevert a francia tengerparton, másrészt ott lenn délen melegebb volt a tenger, a statisztaként hadba vetett amerikai tengerészgyalogosoknak azonban ez sem tetszett, nem akartak vízbe ugrani, ugyanis meglátásuk szerint az nemcsak átáztatja a ruhájukat, hanem még hideg is. Végül Mitchum a vízbe vetette magát és nem volt mit tenni – mentek utána… Mellesleg ez a katonáknak hadgyakorlat volt, csak kamerák előtt.

 

A forgatás 10.000.000 dollárba került és mint jeleztem: 23.000 statisztába. Szörnyű összeg és nagy tömeg volt ez akkor. De abszolút siker lett, meggyőző és erőteljes mű, bár mindennemű eredetiség nélkül. De hát kell az nekünk mindig, unos-untalan…?

Kulcsszavak: háborús

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés