2010. 01. 01.
A fehér sejk (Lo sceicco bianco - 1952)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Fellini második filmjére leginkább a „hülye arcok fesztiválja” összefoglaló minősítést lehetne aggatni, mivel ezek visznek el mindent. A történet olyan egyszerű, hogy ennél egyszerűbb már nem is lehetne: a Rómába érkező nászutaspár nőtagja meglép a szállodából, hogy odaadja ajándékát a Fehér Sejknek, egy olcsó képregény-sorozat hősének, de az események elsodorják őt – egy óra múlva már felvételek helyszínén találja magát, ahonnan aztán a szükségszerű csalódás után csak győzzön hazaérni éjszaka, közben a férje félőrülten igyekszik kimenteni a távollétét a rokonsága előtt. Merthogy másnap a pápához hivatalosak…

 

A sztorit valóban az arcok, karakterek dobják fel, ha lehet így hívni azt, hogy Fellini összeválogatott magának mindenféle ripacsnépséget, akik aztán lehengerlően vágnak pofákat és ágálnak a kamera előtt, így adván a legjavát a közismert olasz hisztériának. Az egyetlen normális szereplő Wanda (Brunella Bovo), a bocitekintetű, tipikus vidéki lányara, meg az értetlen sógorsága, élükön Ugo Attanasio ezredes, aki a vatikáni főhivatalnokot alakítja. A többiek viszont mind a másik oldalon domborítanak: férje, a gyáva és családja becsületének vélt megsértésébe lassan becsavarodó Ivan (Leopoldo Trieste) annyira kisszerű és mafla, amennyire csak egy vidéken rátartiskodó állatorvos-család sarját el lehet képzelni – ő az, aki a legtöbbször mered bele a kamerába kiguvadt szemekkel és zavart, időnként kifejezetten agyalágyult mosollyal. Látszólag tökéletes ellentéte a Fehér Sejk, vagyis Fernando Rivoli (Alberto Sordi), aki olyan negédes, hogy a körömreszelékével tortát lehetne cukrozni, aztán persze kiderül róla, hogy nős, kéjenc, hazudozó, aki retteg a kövér, dühöngő oldalbordájától és valamikor hentessegéd volt. Van továbbá még idegbeteg rendező, rihegő-röhögő, kifejezetten ronda stábtagság, szatírszerű, elhízott filmrajongó, blazírt portás, közönyösen gőgös rendőrfelügyelő, meg a végén az elmegyógyintézet. Csupa kellemes, egyszerű vígjátékba való torz személyiség. Ugyanakkor ők csak körítés a két hős sorsa körül, mert ezeken az alakokon – kivéve persze a Fehér Sejket - nem múlik lényegében semmi, dramaturgiai szerepük tehát önmaguk idétlenségének a mutogatására korlátozódik, különösen igaz ez Ivan környezetére, mivel ezekbe az folyton belép, aztán némi kalamajka után ki és jöhet a következő kör, amely semmilyen módon nem kapcsolódik a korábbihoz. Ebből az összképből nem lóg ki Giulietta Masina sem, aki most – meg ne lepődjünk a neven! - egy Cabiria nevű utcalányt játszik: egy ideig vigasztalgatja Ivant, aztán magára hagyja, mert sokkal érdekesebb neki a lezüllött tűznyelő az éjszakában. Így aztán a film nem is igazán történet, inkább laza szituációfüzérek együttese, ahol a dinamizmust az egyes mellékszereplők ártalmatlan idétlensége biztosítja néhány félreértésen alapuló burleszkszerű jelenet mellett.

 

Látszik, hogy a későbbi „nagyok”, vagyis a forgatókönyvírók – a rendező mellett Michelangelo Antonioni, akinek az ötletéből kerül kidolgozásra az anyag, meg Tullio Pinelli és Ennie Flaiano – nem igazán tudtak mit kezdeni az alapötlettel. A film anyagilag nagy bukás lett nemcsak azért, mert a feladattól először a tengerparton szabályosan pánikot kapó rendező végül annyira fellazult, hogy hónapokkal tolta ki a rövidre tervezett forgatást, szépen túllépve a költségkeretet, hanem azért is, mert a végeredmény a melankólia, drámaiság, realizmus és vidámság salátája lett, s nem lehetett eldönteni, hogy ez az egész most tulajdonképpen milyen műfajba sorolható be. A nyersanyag megtekintése után ezért először tapintatos vagy lesajnáló mosollyal kihátráltak mögüle a forgalmazók, gyorsan letörölték a cannesi fesztiválra nevezendő filmek közül is, végül csak a velencei fesztivál maradt meg neki vigaszágon, ahol a közönség lagymatagon reagált rá, egyes cikkek pedig rögtön megásták a sírt a rendezőnek. A további útja sem volt egy diadal, leginkább csak négy ember nyert vele valamit.

 

Fellini és Trieste egymást, ti. egy örök életre barátok lettek, ez utóbbi egyébként drámaírónak készült, de egy próbafelvételen elég meggyőzőnek nézett ki (ez egy másik filmhez készült), s olyan jól játszotta mulatságos karakterekszerepeket, hogy végleg magába szippantotta a film, aztán élete végéig vele tanácskozta meg Fellini a terveit és eredményeit. Sordi, Fellini régi barátja élete második főszerepében ripacskodott ugyan, de meggyőző volt, a következő film, a Bikaborjak főszerepét kapta meg és diadalra is juttatta azt. Végül a negyedik személy Nino Rota volt, aki nem most lépett kapcsolatba a rendezővel, de ő lett kiválasztva a zenéhez, amelyet aztán a rendező igényének megfelelően teljesített is, és megírhatta Julius Fucik zenéjéhez, a A gladiátorok bevonulásához az első Rota-változatot, amelynek továbbfejlesztése aztán teljes fényességében a 8 és félben teljesedik majd ki. (Olyannyira, hogy sokszor össze is keverik, merthogy mindkettő cirkuszindulóvá vált.)

 

Masina viszont kifejezetten haragba került miatta a férjével, hogy miért nem ő kapta meg a főszerepet, mire Fellini megmagyarázta neki, hogy ide egy ártatlan kislány kell, nem pedig ő, a maga kissé melankolikus életvidámságával. (Bovot a rendező a Csoda Milánóban c. Vittorio De Sica-filmből „vette át”.) Ellenben azt kapta meg mellékszerepként, hogy kóboroljon egy kicsit a Campinelli téren, hadd akadjon össze Ivannal… Nem tudni, hogy ezt Masina későbbi hírneve okozta-e, de tény, hogy neki tényleg sikerült valami eredetiséget belevinnie a filmbe, az ő alakítása még a rövidsége mellett hitelesebb, mint a többieké. Egyébként az egész film tele van amatőrökkel, nagyon helyesen, ez a technika ugyanis általában erőt ad az olyan filmnek, amelyekben hivatásos színészek is vannak.

 

Kis adalék még a dologhoz az, hogy a két főhős hangja nem az övék. (Hangok: Carlo Romano és Rina Morelli). Fellini szinkronizáltatta őket, mert játszani még tudtak, de eszerint beszélni kevésbé. Bár a filmnek végül is ez mindegy volt. Ma már persze feljebb ment az árfolyama, de a későbbi nagy rendezőt csak nyomokban találjuk meg benne: leginkább abban a groteszkségben, amelyet az ember ezekben a szereplőkben lát - és még fog látni (jócskán megszelídítve) megannyi Fellini-filmben, mint ahogy a tengerpartot is, meg Rómát, a rendező örök kedvenceit. 
Kulcsszavak: Fellini

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés