Bergman egy nap épp Bibi Anderssonnal, az egyik kedvenc színésznőjével sétált az utcán, amikor szembejött velük Liv Ullmann, Andersson új barátnője. Bergmant meglepte a két nő hasonlósága, és felajánlotta Ullmann-nak a következő filmjét, amelyből a rendező betegsége miatt ugyan semmi sem lett, de végül igazságot tett a szenvedélyei között: mindkét nőt felvonultatta a Persona c. filmjében, mint kizárólagos szereplőket, hiszen rajtuk kívül csak személyfoszlányok láthatóak a műben. Bergman végül Ullmann mellett töltötte el az életét, Andersson pedig - bár még több Bergman-filmben szerepelt - , sosem érte el azt a magaslatot, amelyet Ullmann-nak adott át tálcán a sors.
Bergmannál szokásos, hogy a nyugodt külsőségek mögül hirtelen - hosszabb felvezetés után - felrémlik valami szörnyűség, amely aztán végigpusztít a környezetén. E filmjében sem történt más. Ezt biztosítja a bevezetése is, amely az élet legkülönbözőbb területeiről összevágott inzertek csapnak le a nézőre rémisztő, hisztérikus zörejek kíséretében, amelyből azonban a dallamvilágot nem lehet magabiztosan kiismerni: mintha egyszerre lenne zene és kakofón zaj, ezzel is jelképezve mindkét hősnő lelkiállapotát, amelyekben a fenyegető, morajló, hisztériás zenebonában mégis csak ott lappang a harmónia igénye. A közben feltűnő képek az élet teljességét és – teljes összevisszaságuk folytán - annak kiismerhetetlenségét szimbolizálják. Aki pedig egy felmeredő férfi nemi szervet lát közöttük, az ne csodálkozzon, tényleg az, ezt az amerikai verzióból ki is vágták. Ennek nagyon is van célja a filmben: hiszen mindkét nő, ha a férfiaktól nem is, de a férfiakkal való együttlét tartós következményeitől retteg.
Eleve sokesélyes pszichodrámaként indul a történet, amikor Elisabeth Vogler (Ullmann), a színésznő elnémul. Alma nővért (Andersson) azzal telepítik a kórházi betegágya mellé, hogy hozzon kedvet az életébe. Bár Vogler megszólalni továbbra sem hajlandó, arra azonban igen, hogy befogadja életébe a nőt, aki épp házasodni készül, de most vállalja, hogy a tengerparton fog gyógyuló páciense mellett maradni.
Ahogy kivonulnak a társadalomból, állapotuk, együttlétük szinte gyermekiesen önfeledtté válik. A film e részében annak rövidsége ellenére – talán ha háromnegyed óra – Bergman mindent tömören és céltudatosan elmond a hőseiről. Vogler orvosa, a középkorú, nyugodt nő, láthatólag túl van már az összes ajtócsapkodós érzelmi viharon, amely úgy negyven éves koráig megérintheti az embert, kissé cinikusan és lekezelően ad számot Vogler asszonynak az állapotáról. Ő is tudja, mit érez az az ember, aki egyszer csak belátja, hogy nem ott van és nem abban a maszkban (vagyis „personában”), amit elképzelt magának, magyarán: sikerrel idegenedett el lassú léptekkel a környezetétől, amelynek zsibbasztó tudata aztán egyszerre – mint egy pánikroham – megszállja őt és megbénítja a nyelvét, hiszen mit tudna egy ilyen ember mondani a világnak, amit ő nem becsül, és magáról, akit szintén nem? Csak hiteltelen dolgokat. Azonban Alma nővér is bajban van, bár ő még nem lépett fel ilyen „magaslatokra”, mint Vogler asszony, de ő legalább őszintén kezdi: maga vallja be az ágyán gubbasztva, hogy előre unja az életét a szép, középszerű férjével. Be is vallja Voglernek, hogy csodálja a pár nélkül megöregedett ápolónőket, akik egy küldetésre tették fel az életüket. A két nő tehát már alapállapotában csalódott az önvilágában és önképében: csak az egyik azt már meg is élte, a másik pedig még nem, de nem tudja, hogy megélje-e. E szempontból Alma bölcsebb, korán érettebb nő, idejében felismeri a veszélyt, már az elején, nem úgy, mint Vogler, aki csak az anyasága után jött rá erre s most azzal védekezik, hogy hallgat, meg persze azzal, hogy a némaságával akar figyelmet kelteni maga iránt. Szerény igény, de egy elidegenedett embernek ez a gyógyír. (Pláne, ha színésznő...)
A két nő között tehát harmónia van, s ezt a kamera nem akarja semmiféle különcködéssel kiemelni, meg a forgatókönyv sem a szánkba rágni: a szereplők szinte mindig magányosan jelennek meg a képsík közepén, zavarmentes, tiszta, kiegyensúlyozott hátterek előtt, egyszerű örömben és nyugalomban, határozott kontúrokkal, fekete-fehérben. Alma ilyenkor beszél, kissé zavartan, de őszintén, Vogler pedig hallgat, közben komoly, odafigyelő, de nem vehetni rajta észre semmit, azt sem, hogy csodálkozna barátnője elbeszélésén, amelyet az – ártatlan lélek! - oly furcsának tart. A mozdulatok nyugodtak, a testek tiszták, szoborszerűek, a szereplők lassan mozognak, a kamera pedig elegánsan aknázza ki az esti jeleneteknél az árnyékokat, különös jelentőséget adva annak, hogy Vogler asszony arcát félig-meddig mindig sötétbe húzza, ezzel is jelképezve benne azt a kettősségét, amelyből egyelőre persze még mit sem érzékelünk.
A rendező még homoerotikus kísértésnek is kiteszi a párt. Különleges hatású része a filmnek az, amikor a lefekvő Alma mögül a fényből lassan kijövő Vogler asszony elhalad, szinte ellebeg az ágya mellett és átmegy a másik szobába, miközben a távolban két hajó kürtje felelget egymásnak: a két nő is ilyen, távol vannak, de érzik a másik jelenlétét, és most álmaikban felelgetnek a másiknak – nem csoda, hogy a Vogler karjaiba simuló Alma másnap álmélkodva kérdi a barátnőjét: a szobájában járt-e az éjszaka, s mikor az mosolyogva tagad, nem tudhatjuk, hogy így történt-e az, amit láttunk, vagy Alma álmodta, vagy Vogler asszony, vagy – mindketten…
Csakhogy Alma elolvas egy levelet, amelyből kiderül, hogy Vogler tulajdonképpen csak szórakoztató terápiás eszköznek tekinti őt – őt, aki addigra már rövid kis élete legkínosabb titkait is megosztotta a színésznővel. A levél felbontását Bergman klasszikus környezetbe helyezi: az autó és az eső együttese általában a veszélyt, a magányt, a félelmet és az erőszak sugalmazását jelenti filmnyelven. Itt kerül sor a kettős árulásra: mert árulás az is, hogy Alma felbontja a levelet. Vogler tehát átszivattyúzta magának Alma életerejét, az pedig öntudatlanul hasonulni kezdett hozzá: többet látott benne, mint ami.
És Alma nővér bosszút áll… Nem késes-baltás dologra kell gondolni, bár megjegyzendő, hogy Bergmantól ez sem állt távol, hiszen a Szűzforrásban egy gyermeket – bosszúból – a házfalon vernek szét. Összeverekednek, majd Alma megalázza Voglert, amikor elmondja, hogy rájött a betegsége titkára, vagyis arra, hogy gyűlöli a saját kisfiát - hogy honnan, azt most fedje homály, mert a filmből ez nem derül ki. A film utolsó negyede már nem más, mint küzdelem a láthatóvá vált démonnal: Alma nővér el akarja taszítani magától ezt az embert a szívtelenségével együtt. Ellenmondásos a harc, hiszen Alma maga is gyermekvállalásra készül, de nem jó szívvel, mert szívesebben adná át magát valami „nagy célnak”: most azonban meglátja, hogy hová vezet az, ha valaki leplezett vágyát nem élheti ki szabadon – Vogler asszony lesz belőle.
A film tehát egy rövid kis fejlődésregény, de nem horror és nem is nagy létfilozófiai mű. Szerkezete könnyen áttekinthető, feszes, precíz, a cselekmény zökkenők nélkül menetel a célja felé úgy, hogy a hosszú, merev snittek dominálnak – ez önmagában is zsenialitásra vall, elnyúló snittekből üresjárat-mentes filmet csinálni. A szimbolikája érthető és aggálymentes: a hatásmechanizmusai viszont félelmetesek. Bergmannak mindig is volt érzéke egyfajta horrorszemlélethez, ezt pedig itt tökéletesen kiaknázza az arcközeli felvételekkel, a dühödt hanghatásokkal, az időként – válságpillanatokban – szétszakadó arcokkal és megrepedt képekkel, az erőszak kitöréseivel és a jéghideg szembesítéssel, amelyet a végén Alma mond el gyilkos nyugalommal addigi pártfogoltjának, akiből egy sikolyt is sikerült már kipréselnie. S ahogy Alma felszáll a buszra – tehát nem Vogler viszi őt vissza a városba - , mi is megnyugszunk: hogy jó vagy rossz szívvel hagyja ott a leleplezés házát, titok ugyan, lehet, hogy családanya lesz belőle is, talán nem túl boldog, de elégedett, de az is lehet, hogy magányos nővér, aki öregkorában egy kis szobában szöszmötöl a virágai között. De olyan, mint Vogler, a félresiklott életű, aki utólag jön rá a tévútjára, biztos nem.
Ezért is van az, hogy az utolsó jelenetnél egy pillanatra felbukkan a mozgó kameraállás képe, rajta az operatőrrel: kész, ennyi volt, közli Bergman, a problémát a magam részéről megoldottam, mehet mindenki haza a tanulsággal.
Bergmant egyébként sem kell túlelemezni. Higgyük el, ő sem tartott erre igényt.