A Marvel kiadó képregény-birodalmában a ’60-as években jelent meg vérfrissítésként Hulk, azaz dr. Bruce Banner, aki amúgy egy szelíd labormoly lenne, de hála apja elbaltázott kísérletezéseinek, egy bizonyos hangulatingadozás fölött többtonnás zöld szörnnyé változik és ilyenkor – átmeneti beszédképtelensége miatt – úgy fejezi ki önmagát, hogy laposra tapossa a környezetét. Hulk, aki félig-meddig egy antihős is, zökkenőmentesen illeszkedett be mutáns kollégái közé, mai napig Amerika egyik nagy kedvence, és ő is kapott egy-két filmet, de nem a digitális korszakban, tehát azok ma már kissé nézhetetlenek.

A modernizált felfogáshoz felfogadták tehát rendezőnek Ang Lee-t, aki addig teljesen más területeken aratott sikereket, hiszen az Értelem és érzelem (1996) Európában tarolt (BAFTAj, Arany Medve), a 2001-es Tigris és sárkány pedig a (többszörös) Oscar-díj és kétszeres BAFTA mellett megnyert két Arany Glóbuszt is. A tehetsége illetően tényleg nem tévedtek, két év múlva a Túl a barátságon c. filmmel Ang Lee megint Oscart nyert. Az viszont egy jó kérdés, hogy a Hulk miért ragadta meg a fantáziáját, amikor a szuperhősök világa nagyon nem az ő terepe volt, meg most sem az, le is vonta belőle a következtetést és a második részt unottan engedte át Louis Leterriernek, a középszerű (csapnivaló) francia rendezőnek, aki leginkább olyan szemetekkel van jelen a köztudatban, mint a Szállító 2-3. része.

A szereplőválasztás volt az első tragikus pontja a történetnek, ugyanis főszereplőnek sikerült egy teljesen jellegtelen színészt összeszednie magának a szutykosból: ez volt Eric Bana (Hulk), a másodosztályú ausztrál filmszínész, akiből eszerint amerikai sztárt akartak csinálni – lehet, hogy azért, mert úgy nézett ki úgy, mint Liam Neeson, csak oldalt összemenve. Ő azonban az alakításával, vagy inkább annak hiányával még Hulknál is komolyabb csapást is mér az emberiségre, mert még évek múlva is ott fog virítani a dvd-je a tékák polcain. Társa, az Oscar-mellékdíjas Jennifer Connelly (Betty Ross szerepében) sem volt képes itt semmiféle művészi vonulatot kiemelni magából, ami leginkább a történet laposságából eredt: ő szerelmes Bannerbe, az meg belé, de mindegyikük túl esetlen ahhoz, hogy ezt be is vallja, közöttük ezzel az elmázolt, senkit azonosulásra nem késztető nyüglődéssel telik el a film első fele, ez után pedig már nehéz lesz kölcsönös szerelmi vallomást tenni, tekintettel arra, hogy Bannerből Hulk lesz, ő (vagy inkább: "az") pedig nem a szavak embere. Dilinyós apja (Nick Nolte) időközben rászabadult a külvilágra, s el akarja tenni láb alól Bettyt, de hogy pontosan miért, azt nem tudjuk, mert apu az után, hogy Hulk megmenti a nőt, rögtön meg is bocsát a meny-jelöltjének és most inkább a fiára fenekedik. Hulkot ezek után elkapja a hadsereg, mivel kísérletezni akarnak rajta: ez a szekvencia viszont egyáltalán nem eredne az első részből, ezért kínkeserves átkötő elemként Betty tábornok-apját vetik be, akivel kapcsolatban újabb elszórt lelkizések következnek, aztán a film második felében a karaktere teljesen ellényegtelenedik, már csak vezényelni tud, semmi mást. Akkor ugyanis a megint Hulkká puffadó szobatudós a mai szemmel nézve már esetlen 3D-animációban veri szét a sivatagban felsorakozott zászlóaljat, majd járásnyi területeket átszökdécselve érkezik a városba, ott kiruccan még egy kicsit az űrbe is, aztán úszik egyet, végül egy utcasarkon nyugszik le - és megint ülhet a bilincseiben. Csak az apja idegesíti fel őt megint, akit aztán hidegre tesz egy magányos párviadalban, ami nem is olyan egyszerű, mert a papa is beszedett valamit…

Az elnagyolt, következetlen, unott érzelmi betétekkel megnyomorított történetet ráadásul semmiféle egyéni tragikum nem dobja fel, legalábbis képtelenek vagyunk sajnálni Bannert a nehéz gyermekkora miatt, pedig az mindig tuti ütés a szuperhősös filmekben, általában késleltetni is szokták ezt a motívumot, hadd rajongja ki magát addig érte a nép. Hulkot sem éri semmiféle döntési kényszer a filmben, tehát nem tud szembesülni a jó és a rossz kényszerválasztásával, mint ahogy gyakorlatilag senki, itt csak kalandok vannak, amelyeket Hulknak túl kell élnie, amely viszont nem is olyan nehéz, mert egyrészt nem fogja a golyó, másrészt rugólábai vannak. Van viszont érzelmi fokozásként folyton szóló, dinamikus, de teljesen értékmentes zene, idegesítően osztott képmezők, amelyekkel a rendező a képregények világát akarta érzékeltetni – ehelyett idegesít velük, mert a fényképezés egyébként érdektelen. A film lényegét érintően tulajdonképpen minden emberi motívum nélküli, átlagosan kidolgozott erőszakáradatot látunk a második egy órán át, a végén az érthetetlen, összecsapott kifejlettel. Mindazonáltal a filmről a középszerűségen kívül sok rosszat nem lehet mondani, két órát megold az életből, feltéve, ha az ember minél ritkábban látja Eric Banát.