Mármint hogy az az egy híd volt túl messze, ha már pontosan akarjuk lefordítani a film címét, az arnhemi híd, amelynek a történetét az a Cornelius Ryan írta meg, akinek az egyik könyvéből már csináltak egy háborús szuperprodukciót (A leghosszabb nap). 
 

Pedig olyan jól indult minden: látván, hogy a németek rendezetlenül és demoralizáltan özönlenek vissza a Rajna mögé, Montgomery tábornok egy merész húzással akarta lerövidíteni a barna birodalom agóniáját: ez lett volna a Market Garden (Veteményeskert) hadművelet. A cél röviden ez volt: három holland hidat elfoglalnak a légideszantosok, majd bevárják az erőltetett ütemben jövő felmentő sereget, aztán az egyesült hadosztályok áttörnek a Rajna keleti partjára és már a kezükben is van a nácik iparvidéke, amely nélkül pedig Németország azonnali vesztésre van ítélve. A tervet két hét alatt ütötték össze és kilenc nap alatt (1944. szeptember 17-25. között) merült vérfürdőbe. Ezer és egy kis apróság döntött ebben a németek javára. Például az, hogy a szövetségesek félreismerték az ellenség haderejét, azt hitték, hogy csupa kezdővel és póttartalékossal állnak szemben; a rádióikat sivatagi viszonyokra tervezték, nem dombos-fás vidékre, tehát nem tudtak kommunikálni; az arnhemi hídtól túl messzire jelölték ki a leszállási terepet és nem vették figyelembe a köd mozgását, ami az utánpótlást bénította meg. Ennyi hiba után nem csoda, hogy a németek bekerítették a szövetségeseket az arnhemi hídnál. Eredmény: teljes bukás, Arnhem csak 1945-ben szabadult fel, viszont a hidat már hiába keresnénk eredetiben: lebombázták az amerikaiak.

A kudarc fő felelőse Frederick Browning vezérőrnagy (1896-1965) volt, akinek van filmtörténeti kapcsolata is, mivel a felesége volt az a Daphné de Maurier, akinek a könyvei közül Hitchcock hármat is filmsikerre vitt (A Manderley-ház asszonya, Jamaica fogadó, Madarak), s az első Oscart is kapott. Browning tábornok (Dirk Bogarde) egyszerűen semmibe vette a németek ellenállóképességét, s habár a hadművelet végén dicséretet kapott azért, hogy egy marék földet meghódított, valójában félretették őt, de így legalább nyugodtan hódolhatott az egész világháborún átívelő alkoholizmusának, még elvonóba is került. Bogarde a filmben tökéletesen adta át a tábornok személyiségét: megalkuvó, feletteseinek parancsára mindenre kész, önállótlan katona ez a vigéckülsejű emberke, a mintatisztek példaképe, aki a végén sunyin, de veszélyesen egyenes tekintettel ráz le magáról minden felelősséget, mondván: ő már az elején tudta, hogy a híd túl messze van.

A másik, hasonlóan kétséges képességű katona volt Roy Urquhart vezérőrnagy, aki azzal írta be magát a hadtörténelembe, hogy golfütőket hozatott magával, mert a kötelező diadal után (a szó szoros értelemben) el akarta ütni valamivel az időt a következő, lehengerlő operációig. Ő a filmben Sean Connery alakításában jelenik meg, de nem pakol össze golfütőket, nagyon is szkeptikus és komor, képtelen azonosulni a feladattal, annyira látja ennek a célnak az összevisszaságát.

A golfütők elpakolásának hálátlan feladatát az Anthony Hopkins által alakított John Dutton Frost alezredesre testálták. Az apró történelemhamisítás azonban itt nem áll meg, mert ő meg egyáltalán nem jókedvűen, inkább morózusan teszi meg ezt, afféle unalomellenes biztonsági tartalékként. Hogy ez a váltás minek volt köszönhető, nem tudni, pedig Urquell tábornok a forgatás alatt éppen úgy hadügyi szaktanácsadó volt, mint Frost. Megjegyzendő: mégis ez utóbbi nyert a legtöbbet a filmmel, mert annak bemutatója (1977. június 15.) után a hollandok annyira megörültek, hogy valaki emlékszik még erre a csatára, hogy az arnhemi hidat a városházán legott átnevezték róla (1977. december 17-án). Ma is ez a neve: John Frostbrug. Állítólag hasonló sorsot szánnak Stanisław Franciszek Sosabowski tábornoknak is (a filmben: Gene Hackman), ha épül egy újabb híd: ő meg azzal lett híres, hogy a köd miatt késve érkező lengyel brigádjából jóformán csak ő maradt meg hírmondónak, a többi a Rajnában lelte a halálát. 
 

Mint ahogy a nagy történelmi-hadügyi filmekhez általában (jobban) dukál, a főszereplők személyisége szükségszerűen mellékesre sikeredik, egyszerűen azért, mert a néző nem rájuk kíváncsi, hanem magukra az eseményekre. Ebben a filmben sincs ez másként, ezért sok szót nem tudunk pazarolni a most merev tekintetű, mindent túlélő Robert Redfordra, továbbá a hasonlóképpen “katonás” Michael Caine, Ryan O’Neal sem tűnik fel a nagy tömegben egyéni alakítással. Gyakorlatilag észrevehetetlen az öreg Laurence Olivier, és Liv Ullmann is csak azért kap figyelmet, mert egy bolond öregasszonyon kívül ő az egyetlen nő a filmben. Ez a bemutató a tömegről szólt és nem annak az atomjairól: tanulsága ezeknek a filmeknek az, hogy kár szétszórni a nagy színészeket a kicsik és a statisztéria áradatában, a funkcionális részszereplések miatt úgysem figyel fel rájuk senki. 
 

A fényképezésre viszont annál inkább. Geoffrey Unsworth operatőr meg is kapta érte 1978-ban a BAFTA-díjat (később két Oscart is nyert), és tényleg eredeti a fényképezése, leginkább abban, hogy egyfajta kamerabeállítást szeretett használni: a féloldalasat, hogy ti. a célszemély leginkább a kép valamely oldalán helyezkedik el, előtte-mögötte a nagy terekkel, amelyek távlatot adnak a személyiségnek és jelzik az egyedüllétet, meg azt, hogy az illető mintha kívül lenne a tájból, nem képezi annak részét, egy lépéssel kihátrálhatna belőle, ha akarna. Ez a hatás persze egy idő után elkopik, de fennmarad a film egésze folyamán, ezzel is jelezve azt, hogy a hősök előtt nagy lehetőségek állnak, azonban mégsem tudnak azzal lelkileg összeforrni. A film elején az operatőr néhány valóban ötletes felvétellel is megörendeztet minket, pl. a repülőgépek felszállásával, meg a légideszant ledobásával, amely két kép szinte acél- és ejtőernyő-balettbe vált át, de különösen jól sikerült az a jelenet is, amelyben a szövetséges páncélosok egyre közelebb lövik be a német állásokat, és a támadottak szemszögéből (tehát szubjektív kamerával) nézzük, ahogy ránk robban a föld. (Ezért érdemes ezt és az ilyen filmeket legalább egyszer szigorúan moziban megnézni.) A film emblematikus jelenete még, amikor “a” hidat a németek vissza akarják foglalni – mellesleg a forgatás nem az eredeti helyszínen történt, hiszen azt gyakorlatilag rommá lőtték a világháborúban, hanem pár kilométerrel odébb, egy Deventer nevű holland kisváros hasonló jellegű Ijssel-hídjánál, amely körül a régi házak is megmaradtak.

A későbbiek folyamán aztán az eleinte még izgalmas filmnyelv kénytelen-kelletlen ellaposodik – mint ahogy a film, meg az alapjául szolgáló történet is kezd monotonná válni.  S bár talán túlzás ez a minősítés, de mégsem alaptalan: mégpedig azért, mert a nézők által jogosan (?) elvárt hőstettek helyett csak az igazságot látjuk, vagyis a szövetségesek gyors, látványos felfejlődését, a meglepetés adta szokásos kezdeti sikereket, majd a stagnáló vergődést megannyi logisztikai problémával, végül pedig vériszamos gyalázatot. Richard Attenborough rendező nem akart ehhez a hadügyi szegénységi bizonyítványhoz mindenáron hősöket gyártani, ezért elkerülte azt a megoldást, hogy egyéniségeket nyomjon bele a történet szövetébe, tréfálkozzon egy kicsit egy-egy alakon, igyekezzen csendéleteket és életképeket belecsempészni “lazításként” a tragédiába. De józan esze a másik oldalt is megkímélte a sztereotípiáktól: nem akarta még látványosabbá tenni ezt az elrontott végzetet az ellenoldal gőgös fölényének vagy éppen szerencsés dilettantizmusának a kiemelésével, ezért megelégedett egy értetlen Model tábornaggyal (Walter Kohut) és egy Wilhelm Bittrichhel (Maximilan Schell). Ez utóbbi, bár SS-vezérőrnagy volt (nem ezzel a címmel, de ezzel a rangmagassággal), és a csata igazi győztese, fáradtan és blazirtan tesz eleget a kötelezettségének, hogy felmorzsolja a reménytelenség hadseregét a rommá lőtt városban és a környékén. A szövetségesek újabb és újabb nekibuzdulása pedig minden képkockában előrevetíti a szükségszerű vereséget, a részsikerek ellenére is – a film tehát tökéletesen teljesíti azt a küldetését, hogy bemutassa, mi volt, de azt már nem, hogy a tragédia magával is ragadjon, hiszen még a pozitív alakok sem igazán hisznek ebben az egészben, hogyan higgyen hát nekik a néző? John Addison méltán maradandó zenéje ehhez képest már szinte vicc, annyira könnyed, mintha egy ünnepi nyitányt hallanánk – nyilván nem véletlenül lett ez a zenei ellenpontja a tömegek tragédiájának. 
 

Ez persze a legkevésbé sem jelenti azt, hogy a film ne lenne jó. Nagy sikert aratott, pedig alig 22.000.000 dollárból készült el, kb. 1.000 statiszta felhasználásával, amely a korabeli tömegfilmek esetén igen szerény méretűnek (és igen szerény költségvetésűnek) volt tekintendő. A legnagyobb problémát a Dakota típusú repülők begyűjtése jelentette, a világ mind a négy tájáról toborozták össze ezeket, ami nem volt egyszerű, tekintettel arra, hogy a többségük vagy állami tulajdonban volt, s még szolgálatban is állt, vagy már éppenséggel átment kiállítási tárgyba. És még ebből a statisztákat is ki kellett ugratni… Jöttek hát a gépek Dzsibutiból, Finnországból, Dániából, Portugáliából, meg hát persze az USÁ-ból.  

Viszont a mű végre realistán számolt be az eseményekről, nem úgy, mint az 1946-ban készült első változat, amelyet még az eredeti romok között eredeti résztvevőkkel (és ott talált tankokkal) vettek fel, ez volt a Theirs is the Glory (Övék a dicsőség) c. film, hiszen a győzelem mámorában nem lehetett beletaposni a vitézlő tábornoki karba, amely épp kitüntetéseket osztogatott magának (többek között ezért is). És éppen ez az, amit a film – hála az idők távolának – 1977-ben már szándékoltan mellőzhetett, vagyis Attenborough előnybe hozhatta a valóságot a mesékkel szemben, amelyeket pedig mindannyian oly nagyon szeretünk. A szövetséges vezérkar is szerette.