A műbírálók egyik leghangsúlyosabb tévedése az volt, hogy ez a film Jézusról szólt volna. Hát nem: hiszen Jézus a filmben kétszer is megjelenik, egyszer mint újszülött, másodszor pedig mint prédikátor, Brian csak az ő  kortársa, semmi több, egy született lúzer. (Sok filmismertetővel ellentétben nem is ács, hanem mozgóárús.) Több minden is megzavarhatta e tekintetben a kritikusokat, például az, hogy a filmet a Monty Python csoport eleinte tényleg Jézusról akarta leforgatni, de aztán elálltak az ötlettől, egyszerűen azért, mert úgy érezték, hogy Jézus ezt mégsem érdemelné meg. Aztán vizuálisan az is bekavarhatott az ellenzőknél, hogy a filmet Tunéziában, egy Monastir (magyarul: monostor) nevű helyiségben forgatták – ugyanott, ahol Zefirelli 1977-ben a Názáreti Jézus c. filmjét, tehát adott volt, hogy a film ennek az ellenpontja legyen. Az is táptalajt adott a tévhitnek, hogy a producer, aki a pénzt adta a műre (kerek 3.000.000 brit fontot) az a George Harrison volt, aki a Beatles vezéregyéniségeként elfogadta a Lennon-tételt, miszerint ők népszerűbbek, mint Jézus. További aggályra adott okot, hogy a Briant alakító Graham Chapman súlyos alkoholista volt, az ilyentől pedig tényleg kitelik, hogy lelki vívódás nélkül alakítson egy közröhelyes Jézust. Az sem éppen csitította ezt a képzetet, hogy a csoport korábbi filmje – Gyalog galopp (1975) -  magáról Arthur királyról és a Szent Kehelyről szólt, tehát logikusnak tűnt, hogy az újabb szentséggyalázásnak is egy kiemelkedő személy lesz az alanya. Ez persze nem mentette azokat, akik már az előtt elátkozták a filmet, hogy látták volna.

Viszont ha megfigyeljük, Brian (Graham Chapman) sem az igazi főszereplő, nemcsak azért, mert nem egy kifejezetten megváltói alkat. Ő csak mafla elszenvedője az eseményeknek, ráadásul mindenki cserben is hagyja a végén, ezért éppen olyan ön- és világismeret nélkül végzi be a sorsát, mint ahogy az egész addigi életét megélte a szörnyeteg anyja mellett. Brian, aki egy zsidó prostituált és a római százados fattya, nem egy előremutató személyiség, hanem egy balek, aki csak azért van, hogy kalandjain keresztül felvonulhassanak mindazon kultúrtörténeti utalások, amelyek kiferdítése a film humorának savát-borsát adják.

A film ugyan látszatra csak az Újszövetség egyes elemeinek parodisztikus feldolgozása, de ennél több: mert a forgatókönyvírói gárda beleágyazta ezt részint a római élet hétköznapjaiba, részint a készítés idején fennálló közel-keleti politika egyes elemeibe. A film tulajdonképpen egy rövid kultúrtörténeti áttekintés a közel-keletről – alulnézetben.

Kezdjük a Júdea Népe Fronttal, amely – mint köztudomású – radikálisan különbözik a Júdeai Népfronttól, meg a „büdös” és „köpködő” Júdeai Nemzeti Fronttól (egy személyben). Egyes kritikák ezt a korabeli baloldali mikromozgalmak megosztottságával azonosítják, ami csak annyiban igaz, hogy ez ténylegesen a palesztin mozgalmak összevisszaságára utalt, mivel ebben az időben a FATAH mellett számtalan apró akciócsoport létezett, amelyeknek ma már a nevét sem tudjuk (a politológusokon és a hivatásos hírmagyarázókon akkor sem sokan tudták), ugyanis a FATAH és a HAMASZ végül felfalta mindkettejüket. Ezek a mozgalmak előszeretettel aggattak magukra baloldali jelmezeket – de csak egyszerűen azért, mert egyedül a szocialista tömbtől várhattak pénzt, paripát, fegyvert, egyébként többségükben eszük ágában sem volt azonosulni a leninista ideológiával. A Júdea Népe Front katasztrofális (in)aktivitása – amelyet Redzs, a gyáva főideológus irányít – természetesen szintén a palesztin mozgalmak Izrael-ellenes harcának „eredményességére” utalt, hiszen azoknak egy vesszőfutás volt az élete, 1982-ben még utolsó független hídfőállásukból: Libanonból is kiebrudalta őket az izraeli hadsereg. Mellesleg a film egyik leggyakrabban idézett jelenete – Mit adtak nekünk a rómaiak? – Izrael és a környező arab államok viszonyát mutatta be. A féldiktatórikus Jordániához, Szíriához, Libanonhoz és Egyiptomhoz képest ugyanis az izraeliek tényleg egy figyelemre méltó gazdasági és politikai teljesítményt vittek végbe, pillanatnyilag ez a Közel-Kelet egyetlen viszonylag normálisan működő állama, ahol nem nyomorog a nép és el lehet számoltatni az uralkodó osztályt a viselt dolgairól; ellenben a palesztinok semmire nem voltak képesek, csak nyomortelepek fenntartására és arra, hogy összevesszenek mindenkivel, amelyeknél mindig ők húzták a rövidebbet.

De a Júdea Népe Front azért különösen érdekes ebben a filmben, mert ha megfigyeljük, igazából ők szolgáltatják a legtöbb eredeti humorforrást, ami következetesen a nagyot akarásuk és a kisszerűségük között feszül; a többi jelenet csak a már jelzett kultúrtörténeti utalások túlhajtásán alapul. Viszont kimaradt a filmből a vígjátékokban szokásos személycserés támadás (a végét kivéve), és a Monty Pythonra jellemző abszurd humor is háttérbe szorul, egyszerűen azért, mert a történelem szállított annyi mulattató alapanyagot a társulatnak, hogy ezekre nézve elegendő legyen durva hangsúllyal utalni ahhoz, hogy mindenki nevetésben törjön ki. A film humora tehát nem nagyigényű, viszont minden ízében tökéletesen lő és talál.

A kultúrtörténeti utalások egy bizonyos alapműveltséggel könnyen beazonosíthatóak. A napkeleti bölcsek felvonulása egyértelmű, bár jó tudni, hogy ezt már a Jézus előtti mítoszok is tartalmazták, innen vette át őket színezőanyagnak a kereszténység; Jahve nevét a zsidók tényleg nem ejtették ki a babilóniai fogság után, helyette inkább az Adonáj („Úr”) szót használták; az őrjöngő vagy éppen összevissza beszélő prédikátorok a János Jelenések Könyvét teszik „plasztikussá”; a borókabogyón tengődő vén remete a korai keresztény idők szíriai szerzeteseinek a parabolája; az meg, hogy a híveknek mindegy, hogy mit kiabál Brian, a vakhit leképezése; a „saru vagy tök” meg a korai egyházszakadásokra utal. A Brian által árusított „római mirelit” a korabeli felső tízezer mai szemmel nézve is kifinomultan ízléstelen étkezési kultúrájának a kicsavarása; a megkövezés hagyománya pedig még mindig törvényerőre emelve működik az antiszemiták mintaországában, Iránban. A többi jelzés meg önmagáért beszél – ld. az iskolai latinoktatást, az alkudozási kényszert, a Daniken-féle űrhajót. Amely utóbbinak így, ebben a kontextusában semmi köze nem volt a Csillagok háborújához, bár nyilván nem véletlenül került bele ez a filmbe: a Lucas-klasszikust 1977. május 25-én mutatták be, a Brian életét meg 1979. augusztus 17-én (az USÁ-ban). Egyéb filmtörténeti utalás nincs a műben, pedig lehetett volna még belenyomni esetleg a Ben Hurból is valamit, de a forgatókönyvírói szakosztály (Graham Chapman, John Cleese, Terry Gilliam, Eric Idle, Michael Palin, tehát a főszereplők és Terry Jones, a rendező) megelégedett a már jelzett történelmi tények feldolgozásával.

Kis adalék a minőséghez: az 1990-es évek középen bemutatott magyar videováltozatban Fikusz Kukisz még a semleges Murnus Durnus volt… (Az angol eredetiben meg Biggus Dickus, nem túl nehéz a fordítás: big – „nagy”, dick- hát az meg a „pöcs”.) A feleségét az angol eredetiben Incontinencia Buttocks-nak hívták, magyarul ez valami ilyen: „bevizelő segg”. Úgyhogy ennyit a kifinomult angol humorról…

Ugyanezt kifogásoltak a politikailag korrekt kritikusok Pilátusnál is, aki raccsol, a Fikusz Kukisznál, aki selypít, továbbá a két börtönőrnél, akik közül az egyik dadog (vagyis úgy tesz), a másik meg egy aberrált barom (vagy annak látszik), mondván, hogy ezzel a mentális és önkifejezési problémákkal küzdő betegeket ültetik szégyenkalodába. A csoport azonban elutasította ezt, mondván, hogy egy ilyen ostoba történetbe ez is belefér, és hát legyünk őszinték: vannak betegségek, amelyek nevetségesek.

A zárócím dala – Mindig nézz a fénybe, amely lesüt ránk -  a forgatás közben keletkezett, Eric Idle kezdte el dúdolni, és bár kellemes dallam volt, de igazán azért lett népszerű, mert az életöröm kifejezése lett, függetlenül a filmben kapott szerepétől. (Amely magát a keresztre feszítést gúnyolta ki.) A film elején viszont a főcímzene teljes ellentéte a végének, leginkább egy James Bond-film nehéz, hősies musicalfeszültséggel telített zenéjére emlékeztet, az Idle-dal viszont a filmek kötelező happy end zenéit teszi nevetségessé, leginkább a Walt Disney-rajzfilmmuzsikát.

A film persze óriási sikert aratott (csak az USÁ-ban 20.000.000 dollárt hozott a konyhára), eltekintve néhány angliai városkától, ahol a már jelzett félreértés folytán egy Jézus-komédiát láttak benne, és betiltották a helyi mozikban a bemutatását, aminek semmi értelme nem volt, ugyanis a szomszédban meg lehetett nézni. A katolikus Írországában kilenc évig nem lehetett látni, Norvégiában egy évig nem mutatták be (helyette a közönség inkább a svéd mozikat látogatta, ahol ennek hatására a norvégokat piszkáló üzenetekkel propagálták a filmet). A mű hatásáról meg annyit, hogy azóta sem lett sehol több miatta az ateista. Az USÁ-ban a keresztény szervezetek mellett néhány zsidó hitközség is harcba szállt a mű ellen, amelynek eredményeképpen ott is betiltották bizonyos mozikban a forgalmazását, az Egyesült Királyságban meg Mary Whitehouse, egy keresztény erkölcsi alapokon álló moráljavító szervezetvezető keltett ellene antipropagandát, amelynek eredményeképpen a nézők száma a sokszorosára nőtt.

Habár az angol eredeti is jó, a filmet nekünk kötelező magyar szinkronnal nézni, mert minden mozzanatában tökéletes. A film egyébként nem a színészi játékon alapul, érdemes odafigyelni John Cleese Redzs-alakítására, mivel tökéletesen hozza le a folyton begyulladó, de mégis folyton okoskodó, minden eredeti ötletre féltékeny városi partizánvezér alakját. A színészek – nem nehéz észrevenni – egyszerre több szerepet is eljátszottak, Cleese volt pl. még a római százados is.

Azon aztán el lehet vitatkozni, hogy ez vagy a Gyalog galopp volt-e a legjobb Monty Python-egészestés film, de ez nem vitatható, hogy ez a film tényleg meghódította a mókakedvelő ember szívét. Az utolsó végvár 2009. március 28-án esett el, amikor is a filmet addig betiltó walesi városka, a kimondhatatlan nevű Aberystwyth lakossága is elzarándokolhatott a helybeli művelődési központba, hogy végre megtekinthesse a művet. Ezt a polgármester intézte el –a helyi kereszténység ellenállását leküzdve demonstratívan még Palint és Jonest is meghívta a vetítésre. Sue Jones-Davies polgármesterasszony azonban nem ezzel írta be magát a filmtörténelembe, hanem azzal, hogy a filmben ő alakította Judithot, Brian barátnőjét és megmentőjét.

Ja, így könnyű.