A 2006-os év botrányfilmjénél szögezzük le, hogy ez – a promóciók dobszavával ellentétben - nem akciófilm, ugyanis bruttó ha két ilyen mozzanatot fel tud mutatni, ráadásul azok is eredetietlenek és együgyűek. (Lopódzik, fut, lő, megy tovább, a tár sosem fogy ki.) A film főhősét, Polat Alemdart alakító Necati Sasmaz pedig egy kifejezett anti-Rambó, mert Stallonének volt stílusa, Sasmaz meg a mozgásmentes szemeivel és lidércesen hideg babaarcával egyszerűen nincs jelen a történet lélektani szintjén. Két bajtársa (akikről azt sem tudjuk, hogy kik és miért vannak itt) szintén vészes szófukarságban szenved, kinézetük pedig viszolygó rémületet váltana ki a kapualji bicskás gyerekekből: az egyik egy Gólem, a másik egy lenőtt hajú, idegbeteg cickány, akikhez képest Sasmaz szinte álmodozóan kislányosan néz ki, hiába mered ránk folyton katatón állapotban, amelynek megemlítésével egyébként ki is merítettük jellemalakításának a mélységeit. (Pedig Törökországban nagy sztár.)

De a történet nem is róluk szól – ez egy újabb fájdalmas csalódás annak, aki a hősiességre rendezkedik be a fotelben. A főtéma: a keleti szomszéd, ahol most az amerikaiak a negatív alakok, az általuk összebarmolt Irak szívszaggatónak szánt életképeivel szakad meg ha kell, ha nem a török titkosügynök ügyködése, akinek a szerepeltetésén viszont egyre inkább kiütközik, hogy az csak ürügy a megszállók gazságainak a demonstrálásához. A film ugyanis bevallottan propagandaműnek készült, széles terítésre az iszlámtól érintett országokban, bemutatandó azt az egészséges szemléletet, hogy ti. a nyugatiak erkölcstelenek, mert eleve azok és kész. Csak éppen (legyünk meglepve) nem volt túl merész a téren. Az eredmény: egy részint nevetséges, részint faramuci iszlámista-türk világkép, ahol a rendezők szándékaival ellentétben összevissza van és marad minden. Leginkább is a fejekben.

A kulturális befogadás problémái viszont nyugati szemmel már a mű elején feloldhatatlannak tűnik. Az amerikaiak lekapcsolnak egy török helyőrséget Irakban, amelynek a katonáit fejükre húzott zsákkal viszik el. (Megtörtént eset volt 2003. július 4-én, amely Törökországban nagy vihart kavart.) Semmi bajuk nem leszen, ellenben a főhős testvére, Szulejmán ezt a szívére veszi, és díszegyenruhában öngyilkos lesz az íróasztala mögött. Ezzel igyekszik jelezni a film, hogy a törökök is tulajdonképpen nyugati kultúremberek, hiszen ismerik a csavarós tollat és szépek a rendjeleik. Nyugati szemmel nézve viszont idétlenség ez az egész, pláne, hogy az amerikaiak akcióját irányító hátborzasztó hős, Sam William Marshall (Billy Zane) nem az öncélú megalázás, hanem épp ellenkezőleg: a foglyok becsületének a megőrzése végett húzta rájuk a zsákokat, nem akarván kitenni őket az elfogásukra kirendelt katonák bámészkodásának. Ehhez a jelentéktelen sérelemhez képest Polat bosszúhadjárata azzal indul, hogy fel akar robbantani egy luxusszállodát. A motiváció tehát a közel-keleti hegyirablók szempontjából elfogadhatónak minősülhet ugyan, de napnyugatról szemlélve ez a betegesen túldimenzionált becsületbeliség egyszerűen szánalmasan röhögtető.

A továbbiak folyamán ugyan hőseink még elő-előkerülnek (általában üldözik őket és bujdokolnak), de nem az ő szórványos felbukkanásuk a lényeg, hanem az amcsik garázdálkodása. A film engedelmesen darálja le mindazokat a címlapfotós kliséket, amelyeket a neonáci teoretikában per pillanat prioritást élveznek, mint elsődlegesen világmagyarázati elemek. Megjelenik tehát az Abu Graib-börtön, ahol a már közismert módon alázzák halomra az iraki hazafiakat, egy esküvő, amelyen eldördülnek a megszállók fegyverei (szintén megtörtént eset, ez volt a mukaradeebi mészárlás, időpont: 2004. május 19.), egy zsidó orvos (Gary Busey) exportra operál ki veséket (nem tudni, hogy megtörtént-e, de miért ne), mellesleg ő úgy néz ki, mint Nick Nolte végstádiumban; meg persze a keresztény főgonosz, azaz Marshall. Egyébként ez utóbbi kettő közt jó az összhang, mert bár mindkettejük leszögezi, hogy az ő hitük jelenti az igazi szövetséget Istennel, erősebb az a kapocs köztük, hogy egyikük sem tekinti az irakiakat embereknek. A sleppjük meg valami érdekes, szedett-vedett horda, ahol a film végéig teljesen tisztázatlan funkciójú Marshall elvi irányítása alatt az egyenruhások mellett fekete izompólóban feszítő terminátorok is terrorizálják a lakosságot és szedik a vesedonorokat. Élükön egy komplett őrült áll, ez már csak természetes. A katonák között jelentősen felülreprezentált a feketék aránya, mintegy alig elfojtott rasszista vonulatként bemutatva a világ butábbra sikeredett néger arcait.  (A sleppet igazi amerikai színészek alakították, kaptak is érte a fejükre otthon.) Ugyanakkor a filmben a Marshall-problémakör is csak egy csapat felfegyverzett degenerált magánháborújaként jelenik meg, ami viszont beszűkültségénél fogva alkalmatlan az USA, meg pláne a Nyugat átfogó kritikájára. 

Ha már az egyik oldalon ilyen idétlenül elnagyolt jellemek domborítják a sötétséget, akkor az ellenoldal sem lehet árnyalt: ők az iszlám egyszerű gyermekei, akiknek egyetlen vágyuk van, hogy tiszta ruhákban táncoljanak és gyermekeket neveljenek. Szellemi vezetőjük Mohamed leszármazottja (ez a minimum - Gassan Masoud), aki szelíd türelemmel osztja az észt, és megmenti magától a férje meggyilkolása miatti önrobbantásos térkipucolásra felesküdő fogadott lányát, Leylát (már ez a név is… - Bergüzar Kolen). Ő az továbbá, aki beszédet tart az öngyilkos terroristák ellen (ez egy piros pont a filmben), végszóra pedig személyes fellépésével ki is szabadít egy amerikai firkászt, akit az ellenállók le akarnak fejezni. Küldetésének eleget téve többször kifejti, hogy az iszlám lényege a szeretet és a türelem, amihez a főhős hozzáteszi, hogy vissza is kellene térni a gyökerekhez. (Az ember folyton oda akar visszatérni - ez idáig még senkinek sem sikerült.) Ezért aztán a sejk nyugati szemszögből nézve csendben, öntudatlanul süllyed le egy két lábon járó Korán-recitáció szintjére, amit jelez az is, hogy lovon jár, mint Mohamed, miközben Polat és csapata már (masszívan szakítva a jelzett gyökerekkel) egy BMW-n repeszt a sivatagban.

A fentiek még elmennének valahogy, mármint a matinéban, de a rendezők további ideológiai aszfaltként beledöngölték a mondanivalóba a török nacionalizmust is. Polat egy motyogó monológban előadja, hogy ez a terület (Észak-Irak) az övéké volt, és ha az ősei békét tudtak itt teremteni a népek között, akkor most az utódokon a sor, hiszen az amerikaiak csak az olaj érdekli. (Arra persze nem ad választ, hogy a török „béke” után 1918-ban miért menekült el minden nemzet sikítva a birodalomból, kivéve az örményeket, akiket addigra már lemészároltak.) Ennek alátámasztására a film korrupt bűnözőkként mutatja be az iraki kurdokat, viszont Polat mellé egy törökországi kurd bajtársat ad (a nyiszlettet). A törökországi kurd tehát pozitív hős, mert nem akar államiságot, az iraki kurd viszont bűnöző, mert azt akar. Az amerikaiak szemétségére pedig jellemző, hogy ezek utóbbiakat támogatják ahelyett, hogy a törököket segítenék a kurdok kipusztításában.

Talán ez az utolsó motívum megemlítése elegendő is ahhoz, hogy Serdar Akar és Sadullah Sentürk filmjét egészséges, derűs lélekkel kezdjük végigunatkozni. Már csak az idegszaggató török zenét kell kibírni, amely akkor sem lendül meg, ha a gyenge akciójelenetek motorja felpörög; meg a középszerű, statikus fényképezést, a holtmerev színészi alakításokat, továbbá a maxigagyira vett összecsapásokat, amelyeket folyton lassításokkal akarnak látványosabbá tenni. Teljesen szükségtelen lett volna a filmnek a betiltása (megjegyzendő: egy-két üldözési mániás rabbin kívül sehol senki nem tett rá kísérletet), hiszen a világszemlélete annyira kiskölykös, hogy kár ezt komolyan venni egy percig is. A tömegnyugtalanítási hőfokára meg jellemző, hogy ma már akármelyik benzinkútnál meg lehet kapni, viszont semmiféle rajongótábora nem alakult ki Nyugaton és nyilván nem csak a mondanivaló zavarossága, hanem a minőség miatt sem. (Az ott élő törökön és az arabokon, meg a neonácikon kívül.)

Ráadásul a film politikailag mégis korrekt lett: ha ugyanis megfigyeljük, sem a nyugati demokráciákat, sem az amerikai megszállás célját és értelmét nem kritizálja, mert akkor ezzel Szaddam Husszeint, meg az országon belüli vallásháborút dicsőítené, amit viszont nem merészel megtenni, ellenben példaképnek állítja a törököket, a terület egykori elnyomóit. Moralizálása kaotikus: az iszlám mindenek fölöttiségét csak a pállott humanizmus közhelyeivel nyomatékosítja, viszont nem bírálja a nyugati életformát, amelyet elvileg a törökök is követni akarnak. A kereszténységet gyakorlatilag szintén békén hagyja, hiszen Marshall egy közveszélyes bolond, tehát nem képes a társvallás képviseletére és (figyelem!) még csak terjeszteni sem akarja azt; a zsidókról meg szintén egy rossz szót sem szól, mert az az egy db. orvos szerepeltetése (meg egy hászid zsidóé, aki kimegy az étteremből) erre elégtelen és alkalmatlan. Ellenben a török nemzetállamiság nagyságát zengi, amely meg a legnevetségesebb az összes motívum közül, hiszen a törökök 1683. óta gyakorlatilag az összes háborújukat elveszítették s most is a fő ellenségük nem az amerikaiak, ó nem: hanem ezek a rohadt iraki kurdok.

Ha mármost minderre felkészültünk, akkor jöhet a befogadás. Kuncogásra föl!