Kétarcú film a Fehér tenyér – egyrészt szép, másrészt üres. A szépség természetesen nemcsak az első felvonásban a nagy debreceni tornaterem nyomasztó hangulatának nagytotáljaiban és szadista közelképeiben, majd a második részben a kidolgozott testű atlétapáros mozdulatsoraiban jelenik meg, és nemcsak abban, hogy a filmben mintegy ívként lehet szemlélni a kamera változásait, amely előbb felmarkolja a szocialista magyar filmek realista, kézikamerás, „nyers” helyszíneken felvett képkezelését egészen a sportfilmek nemes, statikus eleganciájáig. A szépség képnyelvi megfogalmazása – Nagy András operatőr műve - a vágásokban válik igazán érdekessé, mivel a film végén a két főhős „összecsapásában” bravúrosan jelenik meg a múlt és jelen, teljes ráhangolódással az erőteljes (bár fantáziátlan) zenére, amely mindezek hátterét alkotja.

Az egyetlen kellemetlen pont a hangulatteremtésben csak az, amikor megjelenik főszereplő, azaz Dongó, előbb gyermekként, aztán felnőttként. Magányos, de mindenben engedő küzdelem az elvárásokkal és a kisszerű szülőkkel egy panellakásban, miközben az utcán az emberre rádobják a karácsonyfát – legyünk őszinték, ezek a szocreál klisék akkor csak klisék maradnak, ha megtörtének. A tragédia is lehet stílustalan. A film első felét csak az menti meg az ásítástól, hogy megjelenik benne Puma, azaz Szabó Feri bácsi, az edző szerepében Gheorghe Dinica, egy román színész. Ő ugyanis olyan visszataszító kegyetlenségeket művel a gondjaira bízott gyermekkel (miközben ki- és felfelé természetesen nyal), hogy személyisége kizárólagossági igénnyel gyűjti magába a borzadó, de feszült figyelmet, amelyet különösen jól kihasznál a kamera a gonosz arc játékát bemutató premier plánokkal és a színész kezéhez nőtt kard gyakori bemutatásával. Hozzá képest a gyermek Dongó (Orion Radies) szerepe másodlagossá válik, egy homokzsákká, akit levezetésként ütni lehet. Ő csak néz maga elé és utálkozik, aztán fogja magát és egyszerűen kimegy a képből, be egy szovjet cirkuszba, amely épp artistát keres. Itt aztán a felvételi beszélgetés során egy másik silány életmóddal ismerkedik meg, de már nincs hová hátrálnia. A történetből való kilépése azonban ellényteleníti az egész addig eseménysort, hiszen nem csap össze igazán az edzőjével, hanem elmenekül előle, Puma tehát egyedül marad a kegyetlenségének következmény-mentességével. A két karakter – láthatjuk ekkor - ennek következtében idáig csak létezett egymás mellett, de nincsenek igazán kapcsolatban. Ez ürességet hagy maga után, amelyet már csak úgy lehetne feloldani, ha a második felében – ahol Dongó immár felnőttként jelenik meg - , valami kapcsolatot lehetne kreálni a múltra vonatkozólag, tehát Pumának – vagy a szellemének - elő kellene még valahol kerülnie.  

Ilyen azonban nem történik. Puma eltűnik és elő sem kerül többet (egy gyászjelentésen kívül), Hajdú vázlatszerű karaktere pedig (mert igazából semmit sem tudunk meg róla) a film másik felében sem tud kibontakozni. Az őt alakító Hajdú Zoltán Miklós, a volt válogatott tornász sajnos minimálérzékkel sincs megáldva a színészet iránt, képtelen egyediséggel megtölteni a reá ruházott figurát (vagyis önmagát), mert minden utcasarkon találunk egy ilyen kiegyensúlyozottan viselkedő fiatalembert – és hát nem ezek kedvéért találták fel a mozgóképet. Még akkor sem, ha a testvére, Hajdú Szabolcs hozta össze neki ezt a produkciót, tehát kellő érzékenységgel rendelkezett a téma iránt. Nekik ugyanis lehet, hogy ez szórakoztató volt, hiszen a saját életüket kellett beledolgozni a kamerába, a film ugyanis Hajdú Zoltán Miklós életrajzából eredt - de ez nem elég ahhoz, hogy arra mások is odafigyeljenek. Ahogy a gyermek Dongó, ő is kap egy ellenpontot, egy tényleg amatőr színészt: Kyle Manjak szerepében Kyle Shewfeltet, ezt az ógörög testű és arcélű kanadai olimpiai bajnokot, akit ő maga készített fel erre a dicsőségre Calgaryban, már mint személyi edző. Shewfelt először unott, majd elkezd élni az edzője mellett és végén örül a győzelmének – nem alakít nagyot ő sem, de legalább nem akarja azt sejtetni, hogy valamiféle különösebb baja lenne az élettel a szokásos kamaszkori szindrómákon kívül, és főként: nem akar mások elvárásának megfelelni, csak a sajátjának. Ez adja leginkább az életerejét, ami továbbra sem jelenik meg a felnőtt Dongóban, aki elvan a történetben, csak éppen képtelen arra, hogy bárki is figyeljen rá. (Megjegyzendő: egyetlen kritika sem emelte ki, inkább igyekezett elfeledni az „alakítását”, ami azért figyelemre méltó.) Bukása szükségszerű, de éppen ezért unalmas is, pláne, hogy megint nincs összecsapás a történetben: Dongó, ahogy gyermekkorában is inkább elhagyta az edzőjét, a felnőttkorában is úgy veszít, hogy egyszerűen nem jön neki össze a dolog, hibázik, ami akárkivel megesik – egy ilyen hibára viszont dramaturgiai feszültséget képtelenség alapozni. Pláne, hogy nagyon boldog a harmadik helyével... A partnerével tehát megint csak nincs igazán kapcsolatban, elvan vele, mint annak idején Feri bácsival.

Ha pedig a sokat emlegetett „mondanivalót” tekintjük, akkor a film egy ezerszer kilúgozott ötlettel operál: a gyermekkori trauma meggátolja a főhőst abban, hogy egy igazi győzelmet arasson az életben. Itt speciel elveszít egy világbajnokságot Debrecenben azért, mert a cirkuszban az első este lezuhant a trapézról és ez most eszébe jut. A film vágása e jelenetnél erőteljes és eredeti, villámgyors snittek csapnak össze egymással a múltból és a jelenben, tökéletes összhangot alkotva a zenével. Dicséret érte Politzer Péter vágónak: végre pár másodperc költészet a film egészét átható, erőltetetten dokumentarista stílus közönyében. (Más értelmezés szerint direkt veszítette el a versenyt, hogy önbizalmat adjon a tanítványának. Nos, hogy ez volt az igazság, akkor elveszik a műből még a maradék tragikum is.)

Megjegyzés jövendő filmrendezőknek: az igaz, hogy a filmet a TV2 szponzorálta, de a végén már több mint visszataszító a sok vörösen üvöltő tv-logó, meg a mesterkélt áltudósítások a csatorna sztárjaival. A nézőnek ugyanis ettől az a kínos benyomása támad, hogy nem is a verseny, hanem a csatorna kedvéért csinálták az egész „világbajnokságot”. Meg a filmet is.