Lehajtott fejjel jelenthetjük be, hogy a filmtörténelemben ez az első termék, amelyben ugyan emberek játszanak, de mégsincs benne egyetlen színész sem. Ami egyébként a sztori kohéziós magvából is ered, mivel az eszement alapötlet szerint (ami egy 2005-2006-ban megjelent képregényből mászott át a forgatókönyvbe) a jövő emberei pállott szobákban álló neuronágyakban döglenek egész nap és onnan irányítják az agyhullámaikkal a robot-hasonmásaikat, aminek következtében csupa emberszabású géppel vannak tele az utcák, meg a munkahelyek. A kiindulópont tehát önmagában is egy blődség, hiszen így nem lehet élni, ha az emberek nappal a robotokat irányítják, éjjel meg alszanak, csoda, hogy nincsenek tele a kórházak felfekvéses betegekkel.

Aztán persze jön a Zóna, ahová kivándorolnak a normálisak, akik nem kérnek ebből az állapotból. Ez „természetesen” mocskos és lerobbant, a lakók rongyokban termelik maguknak a primőröket. Nem tudni, hogy miért ez a válsághangulat, a tévét és a mobiltelefont itt is lehetne használni, és a Zónának sem kellene ilyen lepukkantnak lennie. Újabb besült ötletdugattyúval állunk tehát szemben, hiszen a hasonszőrű horrorisztikus jövőképek negatív utópiái szerint az "igazinak" megmaradt emberek mindig büdösek és nyomorognak, de legalább nyugodtan káromkodhatnak, akik meg elfogadják a szép, új világot, azok elegáns környezetben éldegélnek, csak éppen az ő életük nem élet. (Alapötletek a szemlélet előtörténetéhez: Dredd bíró, Alphaville. A Szárnyas fejvadász nem. Az egy kicsit más...) A Zóna persze nem maradhat spirituális irányítás nélkül, ezt a politikai korrektség jegyében egy ronda, elhízott néger próféta végzi (bevételcsalogató kikacsintás a négereknek, a kövéreknek, a rondáknak, és persze a ronda, kövér négereknek), akiről a végén kiderül, hogy szintén gép, mintha már az elején nem jöttünk volna rá arra, hogy itt valami nem klappol.

Jonathan Mostow rendező nem akart szakítani a már százszor bevált sci-fi tutival, tehát a robotokat alakító színészeket élettelenre mintázta, mindegyikük több centi alapozóval az arcán menetel és tőmondatokban beszél, mintha most végeztek volna el egy angoltanfolyamot. Ráadásul a körülmények sem igazán alkalmasok a másvilági izgalom generálására, mivel a rögamerikaiság gravitációs ereje minden képkockát visszahúz a jelenbe: a forgatás kedvéért kiürítettek néhány utcát egy városban, a Zóna egy gyártetem málló roncsainak a kellékei között penészlik, a Próféta főhadiszállása egy elhagyott napközis tábor tornaterméből lett átalakítva, amibe betelepítették Lajos bácsi fóliasátrát, az enteriőröket meg akár a stáb tagjainak a lakásaiban is forgathatták volna, ha már a gyerek elment a suliba, egyébként ezek is élettelenek, az utolsó porszem helye is ki van jelölve a forgatókönyvben. A langyos operatőri munka csak akkor tud valamit felmutatni, ha hideg termekben rengeteg képernyőt láttat velünk, de ezek csak háttérnek jók, és akkor sem sokáig: fél perc alatt elfoszlik a hatáskeltő erejük. A feszültségi jelenetekben meg időként felpöntyög valami bágyadt zene, hogy már fokozzuk a dolgot. A sterilitás e nyomasztó kollekciója hatásából kifolyólag a nézőre lassan a hortyogó unalom telepszik rá, amelyet csak a szomszéd karosszékben ülő pár tapizása segít elviselni. (Ha szerencséje van.)

A legfájóbb pont az egészben az, hogy ebben az élettelen varázsgömbben Bruce Willis lenne a humanoid húzónév, de ő a film első felében szintén robotot alakít, akiről pontosan tudjuk, hogy nemsokára darabjaiban láthatunk viszont; második félidőben pedig – mikor végre Bruce, a felfüggesztett nyomozó a maga gyűrött valójában kénytelen felgöngyölíteni a szokásos „meghasonlott tudós, aki lerombolná az általa teremtett világot” c. ügyhátralékát - , két hervatag (pár szendvics között egérrel berittyentett) akcióimitációval teszi rendbe ugyan a dolgokat, de közben még csak el sem mosolyodik, és ez most nagyon fáj nekünk, mert mi ezért a mosolyért, meg a kísérőként kiköpött bunkócska bemondásokért szeretjük nyomott orrú hősünket. Bruce azonban most feladta önmagát, ehelyett mint komor bikáé, olyan a járása, barna éjfél szeme pillantása, ugyanakkor alapállapotban meg is van gyötörve a katatóniába esett felesége miatt, akire végül rárúgja az ajtót. Már az elején is megtehette volna, de ezért a néhány könnycseppért előbb le kellett amortizálnia a világ összes robotját. Megérte?

Nem elég, hogy a mű második fele az elején még úgy-ahogy felvezetett lélektani vonalat is elejtette, de ráadásul minden ironizálási lehetőséget a savanyúság acélos profizmusával likvidáltak ki az anyagból, szinte láthatjuk magunk előtt a stábot, amint rémült arccal észlelik, hogy van egy helyzet, amiből minden küzdelmük ellenére ki lehetne hozni némi szellemességet, na jól van, ebből elég, tegye fel a kezét, aki ezt ide bevariálta. Igen, te voltál? Akkor mára nem kapsz sütit.

A mondanivaló (mert ennek nyilván volt egy ilyen célzata is) pontosan olyan kiszámítható, mint a film egésze, valami olyasmi, hogy fogadjuk el az öregedést és ne akarjunk állandóan szépek maradni, vagy esetleg az, hogy a műélet veszélytelenségénél jobb a valódi kockázatossága, teljesen mindegy, pár hónap múlva az egész cucc a 300 forintos papírtokban végzi a TESCO kukázórészlegében.

Meg ne vegyék!