Dashiell Hammett krimije, a Véres aratás (Red Harvest) alapötletének legnépszerűbb feldolgozását Clint Eastwood főszereplésével vitte győzelemre a spagetti-westernek egyik műfaji támasza és talpköve, az Egy marék dollárért (1964) c. Sergio Leone-film. Egyébként semmi köze sincs az eredeti regényhez, csak az alaphelyzetet szedte fel magának, mármint miután azt előtte ellopta magának Kuroszava. A film mindenesetre klasszikus maradt, aztán, ahogy telt-múlt az idő, Walter Hill, a megbízható „négyes fölé” filmek rendezője kezdett behatóbban  foglalkozni a már évtizedek óta kiaknázatlanul álló alapszituációval. Kissé reszelősebben megfogalmazva: műve a Leone-film pofátlan lenyúlása lett, most Bruce Willisszel, akivel semmi baj nem lett volna, ha nem éppen ebben a filmben kellett volna alakítania a morcoskát. De alakította.

Ha összevetjük a Hill-féle végterméket az eredeti változattal, azonnal szembetűnnek az ordító különbségek – főleg a filmnyelvi tehetség terén. Hill filmje ugyanis töredékét sem aknázza ki azoknak a lehetőségeknek, amelyekkel Leone bánni mert.

Kezdjük a helyszínnel: ez, akárcsak a western-előd, egy rozzant városmaradványban játszódik a mexikói határ mentén, ahonnan a szeszcsempészek harca miatt már minden épeszű lakos lelécelt, csak a szállodás, meg a korrupt sheriff teng még ernyedten a két banda közt félúton. Csakhogy amíg ez az állapot a Vadnyugat idején hihető volt, addig a szesztilalom korszakában (vagyis cirka 50 évvel később) már kevésbé, ui. addigra sok mindent feltaláltak, ami segítette volna a sheriffet a rendteremtésben. Volt pl. olyan, hogy távíró, meg telefon, de erőteljesen dolgoztak a gépjárművek tökéletesítésén is, sőt, repülő gépeket is feltaláltak már. Innentől kezdve a film eleve műviesre sikeredik, mert a külsőségek mögé egy másik korszak rendszerét rejti, ami – tapasztalataink szerint – általában nem létezik. Ezek után már meg sem lepődhetünk azon, hogy a forgatókönyvet – ó, igen! – két japán írta: Akira Kuroszava és Ryuzo Kikushima, közismerten mindketten az amerikai néplélek nagy ismerői.

De ha ezen az antihistorista tájszemléleten egy nagy nyeléssel túltesszük is magunkat, akkor jön a következő kellemetlenség: Lloyd Ahern képi világa. A filmet sikerült annyiban elrontania, hogy a játékidő többségében kizárólag beszélő fejeket látunk, valami különös vonzódása volt az operatőrnek a premier plánokhoz és a szűk félközeliekhez, úgy látszik, félt a nagytotáltól, vagy mi a szösz, mert ebből van a filmben a legkevesebb. Mivel pedig az elképzelése szerint Texas egyetlen vörös sivatag, ahol folyton fúj a szél és futnak az ördögszekerek, ezért az általa bemutatott helyiségek belsői is kizárólag a barna és a vörös különböző árnyalataiban úsznak (meglehetősen tompán), egyre fájóbb hiányát éreztetve az olyan színeknek, mint világoskék, sárga, zöld, esetleg lila vagy fehér.

A monoton színvilág és a rögeszmés arcközeliek sajnos azt hozzák magukkal, hogy a John Smith nevű főszereplőt játszó Bruce Willis, meg a szereplők egységesen nincsenek jellemüket kiegészítő és kibontó belső és külső terekben elhelyezve, a környezetüket csak a film külön lassításával lehet bememorizálni. Ilyen körülmények között kényszerűen felértékelődik a színészi játék jelentősége, azonban a film ebben sem remekel. Willis egyetlen arccal játssza végig az egészet: félmosoly mellett kissé beszűkíti a szemét. Aztán a megfelelő pillanatban lő. Igaz, megjelenése a hallgatagsággal és a szokásos kétértelmű megjegyzéseivel még mindig több erőt és egyéniséget sugároz, mint a szereplők egésze, akik gyakorlatilag egy-egy Hollywoodban elképzelt nációlenyomatként, tehát csak statisztaszinten vannak jelen. Így lép fel az olasz főgengsztert alakító Ned Eisenberg, aki – csizmaország leszármazottjához méltó módon – mindig rendkívül elegáns és mindig rendkívül hisztériás, ellentéte az echte angolszász-ír David Patrick Kelly, az örök hollywoodi mellékszereplő a gyerekes patkányarcával. Van még két szőke cica, őket különben nem lehet megkülönböztetni egymástól már csak azért sem, mert mindkettőnek azonos a lokális társadalmi funkciója. (Találják ki, hogy mi. Megy? Oké.) A meggyötört mexikói indián családanya sorsa – ezek után nem túl meglepő módon -  ebben a filmben teljesen érdektelenre sikeredett: Smith egyszerűen megmenti és kész, ő meg kimegy a képből. Persze ilyen közhelyek között Willis sem tud igazán kibontakozni, mert hát neki egy ravaszul számítható alakot kellett bemutatnia, ezt viszont kissé nehéz ügy úgy, ha az embernek folyton a kamerába kell bámulnia és nem mozdulhat el előle, nehogy megzavarja az operatőrt a koncentrálásban. (Vagy az alvásban. Ez utólag már eldönthetetlen.)  

A leszámolásos jelenetek egyszerűek, mint a jancsiszög: Willis időnként ráébred arra, hogy őt vagy valaki mást sérelem ért, és neki anyagi igényei, továbbá eddig elfojtott erkölcsi kötelezettségei vannak, ilyenkor felszívja magát és zárt terekben öl, pisztolyaiból sosem fogy ki a lövedék, van is nála mindig vagy három pár tár. Apropó, halálosztás: a film másik húzónevének szánt Christopher Walken most nem jött be a tőle megszokott merev szadistaszerepben, mivel az egyetlen mexikói kocsmában tett munkaügyi vendégszereplésen kívül semmit sem csinál, csak unalmas megjegyzéseket tesz és közönyösen gyanakodik, másrészt kiállása most kétségbeejtően emlékeztet egy burkolatától megfosztott, bezúzás előtti terminátorra a hasonnevű filmekből. Különösen fájdalmas, hogy egészen a történet végéig nem csap össze Smith-szel, pedig csak ezt várjuk. Hát azt várhatjuk.

Ezek után nem csoda, hogy a száraz és atmoszféramentes film vége is olyan lett, mintha ráejtettek volna egy konténert, pár lövés és jóccakát, Smith fut tovább egy roncskocsin, a vörös város meg töküres. Illetve ott van a sheriff, a hármas számú győztes, mert a kettes a szállodás, akit itt is megkínoznak. Egyébként a sheriffnél nem igazán derül ki, időközben miért is állt át a jó oldalra. De hát ez legyen a legnagyobb bajunk. Addigra már úgyis fáj az ember feje Ry Cooder szörnyű aláfestő zenéjétől, amely egyik fent vázolt korszakban sem lelné meg a helyét, mivel a „zeneszerző” szintetizátorból és elektromos gitárból nyomatja ezerrel a minden dallamkísérletet dacosan mellőző hörgéseket, zúgásokat és vonyításokat.

A film nagy bukás volt, a kritika nagyon kegyetlenül bánt el vele (helyesen), de a közönség még inkább. De legalább a jegyszedőknek volt egy könnyű délutánjuk.