Az esős szombat délutáni matinék örök butuska filmje már eleve egy hiteltelen ötlettel indul, hogy ti. Buddy (Bud Spencer) műindiánokat állít fel egy hegygerincen annak érdekében, hogy a katonaság mozgó fogdájából kimentse „élete párját”, vagyis a hozzá egy félreértelmezett vérátömlesztés miatt rögeszmésen ragaszkodó indián Girolamot (Amidou), aki nem elég, hogy etnikailag hátrányos helyzetű, de még agyilag is az. Miután megfújnak egy orvosi táskát és kikergetik alóluk a lovaikat az apacsok, sikerrel fosatnak egészségesre egy vénembert, mint álorvosok. A kisvárosban aztán Buddy rögtön megérzi a nagy lehetőséget e szerepben és „gyógyítana” is boldog-boldogtalant a napi babkondér fejében, ha nem jönnének a rosszfiúk, akik valami rejtélyes ok miatt mindenkit ki akarnak üldözni a városból, pedig a sheriff (Joe Bugner) nagyon elszántan puffogtat utánuk.

A még viszonylag szellemes bevezető szituációk után itt kezd el a film leülni. Eddig minden ment, volt három helycserés támadás, meg egy közepesen gusztustalan jelenet, a páros közt tökéletes az összhang, továbbá néhány érdekes, gyorsváltású kép is felbukkan (pl. a vasúti jelenetnél a hátrasikló asztalok), most tehát nem ártana folytatni ezt a szálat. De a film nem folytatja. Mert hát – gondolta magában Michele Lupo, a rendező – miért is szeretik az emberek Bud Spencert? Mert morózusan néz, zabál (ha hagyják) és üt (ha nem hagyják, mármint zabálni). Hát akkor nézzen morózusan, zabáljon és üssön, ezzel csak elmegy a maradék egy óra.

Buddy tehát ahelyett, hogy kihasználva az orvos szerepét helyzeti gegekben fetrengő álkonzíliumokat és álgyógyításokat eszközölne a félnótás segédjével, inkább táplálkozásba fog az álnok sheriffel, aztán verekszik egyet. Ezekhez ugyanis nem kell ész… Sajnos, a sheriff vonatkozásában már az elején közli velünk egy dacos női ajk, hogy ez a szőke igazság-bajnoka egy kígyó, pedig ha ez nem rágják a fülünkbe, akkor a film végéig megmaradhatott volna bennünk az a csendesen remélt feltételezés, hogy esetleg mégsem az. Ez a motívum ugyanis határozottan üdítő lett volna a sok törvényszegő törvényőr mellett, akik módszeresen rántják magukra a kameraképet. De a film védjegyévé vált ebédcsata is mutatja – ahol a sheriff kiütéses gyomorrontást szenved el Buddytól –, hogy a végső összecsapás köztük fog eldőlni.

Buddy aztán ünnepre megy, és a végén megint verekszik egy jót a kihalt városban, amit megszállnak a gonosz lelkek. Addigra különben már meglehetősen magára marad, tekintettel arra, hogy a script közben halkan kivonta a forgalomból Girolamot, pedig a film első harmadában még ő tartotta mozgásban az eseményeket, Amidou is ki tudott bontakozni a szerepben, látványosan vághatott hülye pofákat és hadarhatott értelmetlen szövegeket, majd deprózhatott egy sort azon, hogy undok „vértestvére” megint le akarja őt morzsolni magáról. Az igaz, hogy szerepe végül is nem szűnik meg, mert – ez az agyalágyultak örök forgatókönyvi célja – végül rávezeti Buddyt a megoldásra (szisszenjünk fel: arany van a földben!), ugyanakkor addigra már Belmondó-arcú mellékszereplőnk minden poénképességét lejegelték, néha rávillan a kamera, hogy igen, még mindig itt van ő, aztán a végén tényleg csak a hülyülés marad számára orrbeverési asszisztensként. Nem túl szellemes egyébként egyik verekedés sem, a duó egyszerűen üti a rosszakat és kész, a Spencer-Hill páros akrobatikus ökölegyenleteibe most egyik pofonba szaladó tagot sem lehetett behelyettesíteni.

Ehhez képest a film időnként mégis komolyan akarja magát venni, főleg Morricone zenéjére alapozva, aki két kávé között felidézte régi nagy westernsikereinek a dallamvilágát.  De ez most nem tartozik a jelképszerű alkotásai közé, a jelek szerint ő is érezte, hogy ebbe a filmbe nem kell több kottát beletankolni a minimálisnál. Teljesen igaza van, a mellékutakon fogyasztja mindig a legkevesebbet az autó.