Az elnyomottaknak nincs mindig igazuk. Az emberek meg nem jók, nem lehet őket megváltani önmaguktól, és vannak érdemes és érdemtelen szegények. Rengeteg elnyomott van, aki tökéletesen megérdemli a sorsát.

A párizsi anomim külváros három ifjúkorú félbűnözőjénél nem tud rámutatni Mathieu Kassovitz rendező még arra sem, hogy miért élnek úgy, ahogy. Nem is akar. Előéletük rejtély, társadalommal szembeni ellentéteik – teljesen eltérő kulturális hátterük ellenére – jelzésértékűen is kidolgozatlan. De még csak azt sem mutatja be, hogy el lennének nyomva. Sehol egy elutasító munkaügyes, egy kis faji diszkrimináció a sarki diszkóban („ez egy zártkörű rendezvény”), vagy legalább némi eszmei villongás a szomszédok között.

Az életkörülményeik meg kifejezetten kellemesek. A lakótelep, amiben élnek és amelyet pár ötletesen úszó felvételben felülről is bemutat a kamera, rendezett környezetet mutat: tiszta házak, normális autók, rendesen öltözött vevők a sarki fűszeresnél, a graffiti sem teng túl, mint ahogy a játszóterek sincsenek tele kutyakakával. (Érdemes összevetni Spike Lee gettóképeivel a Szemet szemért c. filmben.) Látszik, hogy a rendező még életében nem járt a Dankó, vagy a Szerdahelyi utcában. (A térképileg alultájékozottak száma: nyócker.) A lakások belseje is a jó kispolgári átlagot sugallja, nem is borzadunk el az underclass-enteriőrre jellemző giccsek és zsírpapírok hervasztó körsvenkjétől. (Amikor magyar tudósítók kimentek 2005-ben a helyszínre, ők is teljesen meglepve tapasztalták, hogy milyen rendezett környékeken zajlottak le a lázadások.)

Ha már a környezet ilyen, akkor a hőseink is ilyenek: vagyis hát semmilyenek. A rendező teremtett magának három politikailag korrektre felvarrt arcot, nyugágyas kényelemből, nehogy valaki a szemére vethesse, hogy egyetlen faj vagy vallás képviselőjének a kiemelése által bizonyíthatóan utálja vagy éppen túlszereti a zsidókat, a négereket vagy az arabokat. Csinált tehát a nevezett eszme jegyében egy baráti társaságot mindháromból (kritikusok fele ezzel kilőve), akik bunkóságuk ellenére is valahol szerethetőek egyszerűen csak azért, mert alant vannak, ők a nép egyszerű gyermekei. Jön tehát Vincent (Vincent Cassel), a filmet a rendőrgyilkossági önbebeszélés kényszerképzetében végigkínlódó zsidó nyomoronc, aki úgy néz ki, mintha a B-közép póttartalékos reklámarca lenne; Said (Said Taghmaoui), az arab, a hiszteroid gyógyegér, akit mindenki undorral rugdos el magától, ehhez képest lelkesen annyit mozog és dumál, mint akinek intravénáson nyomják a szeszes extazit; meg Hubert (Hubert Kounde), a csüggedt, kissé kábszeres néger, akinek a legtöbb oka van a rosszkedvre, ugyanis Vincent felpörgött haveri köre az egyik szokásos zsaruörlő éjszaka során mellékesen porig égette az ő edzőtermét is, bocs, hehe, de hát van ez így. (Az a film végéig nem derül ki, hogy Said részt vett-e az eseményekben, ez is biztosította az egyensúlyt a szereplők között, hogy ti. van egy "jó", egy "rossz" és egy "csúf".) Hubert természetesen nem megy a yardra, és nem vesz magához egy bozótkardot sem, hogy elégtételt vegyen a tönkretett ambícióiért, hiszen a filmben ő a letört megértő elem, aki akkor sem haragszik a barátaira, ha azok passzióból éppen a pincébe rugdosták le az életét. (Ui.: a 2005-ös nagy lázadásról szóló beszámolók szerint a külvárosi bandák valóban nem elsősorban faji-vallási alapokon szerveződnek, hanem lakóközösségi szinten, magyarán az egyik utca utálta a másik utcát. Abban viszont mindenki egyetért, hogy a ramazuriban nem elsősorban a fehér keresztények és a zsidók vettek részt...)

A film e három emblémaelem egy napját követi viszont. Kiindulópontja az, hogy Vincent elhatározza: rendőrt öl egy talált pisztollyal, ha az őrszobán megvert arab barátja meghal a kórházban, ennek keretén belül bemelegítéséként úgy pózol a tükör előtt, mint Robert De Niro A taxisofőrben. Aztán a hármas – mivel nincs mit tenniük – útnak indul. Nem fáradnak el maguktól, a nézőközönség viszont érezhet ilyesmit. Ugyanis egész nap semmit sem csinálnak, de azt 10.000 Voltra kötve. Kommunikációjuk maguk és a világ között maga a nyelvi romtenger, egyszerűen képtelenek tudomásul venni az elutasítást, ordítanak, ha kell, ha nem, és folyton megsértődnek valamin.

A rendező a zenét mellőzte, az csak akkor szólalt meg, ha a filmben is volt egy hangforrás: ez is azt akarta érzékeltetni, hogy realista darabot látunk. A fényanyag fekete-fehér: ez az olcsó hatáskeltés trükkje, hadd legyen minden minél karakteresebb. Ennek a színvilágnak azonban csak akkor van létjogosultsága, ha nem akarja gátlástalanul kipótolni a történet hatásmechanizmusának a hiányosságait, hanem csak kiszolgálja az önmagában is működő szüzsét. A rendező gyáva volt bemutatni a hőseinket egy színes világban, mert akkor rögtön kiderült volna, hogy ők is élhetnének tisztességes életet, ha lenne hozzá erejük. De nincs.

A fényképezés tényleg eredeti. A hosszú snittek alatt a kamera lágyan követi a főszereplőket, bár a konzervatív középbeállításoktól sosem tér el, de igyekszik minél több alakot beemelni a képekbe. Ennek a funkciója az, hogy egyszerre mutassa be a változást és az állandóságot, hogy ti. valami mindig történik a szereplőkkel, de mégis folyton csak a saját „vágásukban” mozognak, tehát sehová sem vezetően, pusztán önmaguk körül, mi által a sokoldalú és eredeti megközelítés ellenére a sorsuk lényegileg mit sem változik, nem emelkedik, nem süllyed, a film végéig maradnak a képügyi mozgékonyság ellenére ott is, ahová teremtettek. Vagyis a nagy semmiben. Kinyilatkoztatásokat meg ne várjunk tőlük, csak veszekednek és vagy a környezetüket zrikálják (bár akaratlanul, mert azt hiszik, hogy ez a helyes), vagy egymást (unaloműzésből).

Van viszont egy ellenpontjuk: a rendőrség. Mivel a rendező nem akart semmit sem kezdeni a hősök előéletével, úgy gondolta, hogy elnyomatásuk magyarázatára az a legjobb módszer, ha bemutatja, miként bánik velük a karhatalom. Nos: csúnyán és igazságtalanul. Viszont a film azt már nem tagadhatja el, hogy van ennek egy miértje: hőseink ugyanis nemcsak szimpla ramazurikat csinálnak, hanem kábszereznek, autót akarnak lopni, Saidnak pedig valami gyanús, 500 frankos ügylete van, amelyről ki nem derül, hogy micsoda, de az igen, hogy valószínűleg nem egy tampongyár részvénypakettjével üzletel. A rendőrség és „ezek” között háború dúl. Ma éppen hőseink vannak alul. A policájok viselkedése tehát érthető, ha nem is jogszerű, vagy morálisan elfogadható. Mint ahogy a hármas viselkedése is érhető, ha nem is jogszerű, vagy morálisan elfogadható. Távlatilag nézve kvittek vagyunk? Kvittek vagyunk.

És mindig itt tévednek a film elemzői. Magyarán: az okozatot (a rendőri erőszakot) akarják okká tenni, holott ez csak következmény volt ezzel a szentháromsággal szemben az addig viselt, vagy jó alappal feltételezett dolgaik miatt. Jelzése ennek az, hogy amikor bekerülnek a csavargásuk során egy középosztálybeli környékre, a rendőr, aki útbaigazítást ad Saidnak, „uram”-nak szólítja őt és udvarias, el is van ámul ezen Said. Persze: mert ezen a környéken ez a rendőr nem ismeri őket. Ellenben a saját környezetükben annál inkább. A filmnek ez a jelenete tehát fontos (pár másodperces rövidsége ellenére is): jelzi, hogy a francia társadalom mindenkinek megadja a lehetőséget a tiszteletre, ha az illető nem száll szembe a közösségi normákkal. Said és baráti köre azonban provokatívan hergeli magát bele a bunkóságba, amelynek a film nem adja az okát (az előélet és a motivációk kibontakoztatásának a teljes hiánya miatt): nem csoda hát, hogy nem a konkrét bűnökért, hanem a vétkeikért általában kapják a büntetésüket. Ezt mutatja az is, hogy a rendőrség tele van arab és fekete arcokkal, tehát nem faji kérdésről van szó e téren. (Bár arra a film vigyáz, hogy csak fehérek bántalmazzák és szekálják őket. Ez is a film eszmei olcsóságára utal, akárcsak az, hogy a végén bőrfejűekkel akarja megveretni hőseinket, sugallva azt, hogy a nácik és a rendőrség között nincs különbség. Kis érdekesség: az elkapott bőrfejű maga a rendező volt.)

Igaz, konkrét bűnt nem lehet a trióra bizonyítani – ez a rendőri fellépés igazolhatatlanul gyenge pontja. Emiatt érezzük áldozatoknak a hőseinket, hiszen végül Vince lemond az erőszakról, mert csak a szája nagy, de a lelkiereje az igazi bűnhöz már kevés, aztán mégis eléri őt a végzete. De ennek ellenére is állítható, hogy a film végén az összecsapás nem az Önkény és a Tisztesség között zajlik le (mint ahogy azt sugallja a film), hanem két, egyformán koszos módszerekkel dolgozó hadviselő fél között, akik egymást kizáró erkölcsi normáik mentén indulnak hadba minden nap a másik fél ellen. És hát történik, ami történik. Jogállamban nem, de háborúban megesik az ilyesmi. Itt pedig háború folyik, alattomos és hideg.

A rendezőnek tehát végső soron sikerült csinálni egy szép, megalkuvó, simulékony filmet egy könnyen felfogható konfliktusról, de általánosabb értelemben inkább a nagy polkorrekt semmiről. Meg is lett az eredménye: mindenki szerette, mert igazából senkibe sem csípett bele, mi több, megkapta a César-díjat, meg Cannesban a legjobb rendező díját.  Mindez pedig – saját bevallása szerint - kellemetlen volt a rendezőnek.

Kifejezetten örült volna például annak, ha Pasqua, az akkoriban keménykedő belügyminiszter betiltja a filmet, mert akkor igazi csemege lett volna belőle, ő meg tüntethetett volna a nagy ellenálló szerepkörében, de nagy szívfájdalmára rá sem bagóztak a belügyben. A második sanszát sem engedték meg az asztalra dobni: még csak a tizenhat éven aluliak részére sem tiltották be. Nagy reménye volt az is, hogy a sajtó a maga erkölcstelenségére ismer benne – egy jelenetben megdobálják a tévéseket - , de az meg áruként kezelte a filmet, és semmiféle önreflexiót nem tanúsított miatta, a külvárosokat pedig továbbra is rendőri problémaként kezelte mindenki. A film tehát nem érte el a célzott hatást, ami azt jelenti, hogy mint egyedi történet ugyan jó és elegáns – de társadalmi üzenet szintjén egyáltalán nem működik. (Már csak azért sem, mert az amerikai filmesek közben keményen ráálltak erre a vonalra és se szeri, se száma a néger gettók nyomorúságát feldolgozó – stabilan középszerű – filmeknek.)

Ennél már sokkal keményebb anyagot ad elénk Spike Lee a Szemet szemért c. alkotásával (1989), amely éppen a kisebbségek motiválatlan (és a rendező által is taszítónak minősített) rasszizmusáról szól. Ez a film ilyennel meg sem próbálkozott, ezért nem lehet azt mondani rá, hogy válasz lett volna az amerikai előzményre.  

Aki többre, mélyebbre vágyik a problémakörrel kapcsolatban, annak a dokumentumfilmeket ajánlhatom,  pl. kutasson utána, hogy mit csináltak a rendező kis külvárosi kedvencei – immár masszív iszlámista, antiszemita és franciagyűlölő motivációkból kifolyólag - 2005. október 27- november 17. között Párizsban. Ekkoriban az embereknek nem igazán ez a film jutott az eszébe, sokkal inkább Maurice Papon, a nácikollaboráns párizsi rendőrfőnök, aki 1961. október 17-én egy éjszaka alatt kb. 300 arabot veretett agyon, reggel hullákat sodort ki a Szajna a munkába igyekvők lába elé. Papon, ez az agg gyilkos, ha látta a filmet, jót mosolyoghatott rajta. Ma is mosolyogna: a többség még mindig a rendőröknek szurkol.