John Ford lovassági trilógiájának az első darabja egy gyenge és már a maga korában is idejemúlt szemléletű nacionalista propagandadarab. A történet olyannyira egyszerű, hogy már-már a kidolgozatlanság határait lépi át. Kanyarog tehát a határfolyó, a Rio Grande - folyton ezen gázolnak át a lovasok a westernekben a kies Mexikóba. Ez most a forgatáson a Colorado folyó volt. (Meg hát persze a filmben a Fordnál kimaradhatatlan Monument Valley is főszerepet kapott.) A mellette összesáncolt gyepűerődben állomásozó lovasság alezredeséhez, Kirby Yorke-hoz (John Wayne) két látogató is érkezik: Jeff (Claude Jarman), a fia, akit tizenöt éve nem látott és a felesége, Kathleen (Maureen O’Hara), akivel szintén ilyen „hosszútávú” az eddigi kapcsolata. Fiát gyenge számolási képessége miatt kicsapták a West Pointról és ő dacból közlegénynek állt, csak azt nem tudta, hogy az apjához; az anyja meg azért fut utána, hogy hazacsábítsa őt. Az alezredesen mindenesetre nem látszik a drámai hatás a kéretlen családegyesítés miatt, aztán meg sok ideje nincs is velük foglalkozni, mert az indiánok elrabolnak néhány gyereket, akiket ki kell szabadítani Mexikóban. Jeff aztán itt bebizonyíthatja, hogy az apja fia. És be is bizonyítja. (Ez nem spoiler, már az első megjelenésekor látszik, hogy bizonyítani fog.)  

John Wayne nem túl karizmatikus ebben a szerepben, mindenáron a nehéz sorsú tisztet akarta alakítani, amelynek következtében minden színészi képességéről megfeledkezett, kitartóan komor és merev marad, a bajusszal pedig sikerült még a maradék egyéniségét is eltüntetni. A lovassága sem dicsekedhet egyetlen érzelemélesztő karakterrel sem; a szokásos „zord, de atyai őrmester”, meg a folyton előmasírozó dalárda tagjain kívül az egyetlen figura, aki némileg megdobja a figyelmet, egy békebíró által üldözött gyilkos a katonák között, aki elköti az alezredes lovát, aztán persze feltámad benne a kötelességtudat és kiveszi a részét a dicsőségből. A jellemábrázolás a hadfiak között még csak nyomokban sem lelhető fel, az egyetlen személyre szabott reflexiós gondolat csak annyi, hogy Kathleen szerint a férje egy magányos alak, amit kár kimondani, merthogy ennek semmiféle következménye nem leend. (Pl. hogy felszabadítsák őt a magánya alól, vagy esetleg ő maga döbbenjen rá valami tragédia hatására a sorsának kilátástalanságára vagy valami hasonló. Esetleg meg lehetett volna ölni Jeffet, az lendített volna valamit a történeten.)

Az indiánok meg, akikről elméletileg valahol mégis szólna a film, mindig nagytotálban látszanak, jó messziről felvéve, ezáltal teljesen elidegenedve a történettől és a többi statisztától, a hujjogatáson és a rohangáláson kívül semmi szerepük nincs, egyszerűen az a feladatuk, hogy lőjenek, aztán levadásszák őket. Ami meg is történik a végén az olcsó, igénytelen, egyutcás faludíszletben egy pár perces, enyhén szólva sem vérforraló akciójelenetben.

A fényképezés – hűen a fentiekhez - ugyanolyan megkövesedett, mint az alezredes, ráadásul fekete-fehérben. A zene nyúlós népdalok együttese, a színészek pedig egy igen különleges forgatókönyvet kaptak, olyat ti., amelyben egy fia szellemes szólás vagy szituáció sincs. A film kétharmada különben is csak azzal telik el, hogy a katonák őgyelegnek a táborban (amelyből minden látványelemet kispóroltak, és még egy árva, tiszta hipertotált sem kapunk róla), az alezredes meg nyögvenyelősen ismerkedik a családjával, bár azok sincsenek különösebben oda érte, a felesége inkább unalmába mosni kezd, Jeff meg zorddá válik.  

De hol van akkor a propaganda?

A következőkben. A film elején Yorke bocsánatot kér Kathleentől, amiért felgyújtotta a házát a polgárháborúban. (Erre lehet mondani, hogy egyszer csak fellobbant a szerelem.) Nos, Philip Sheridan tábornok 1864-ben a Shenandoah-völgyet pusztította el példát akarván statuálnia a lázadóknak, de emellett hadtörténelmet is írt, mert ez a mozzanat volt a későbbi totális háborúk edzőterme. Így már az elején megvan a hangütés: az északi tiszt (aki hódít) és a déli nő (aki megadja magát) találkozásából született meg az új Amerika, aki lehet, hogy nem egy észlény, de helyén van a szíve, és természetesen végül a nap hőse lesz. Ezek után már nem lepődünk meg azon sem, hogy maga Sheridan tábornok is tiszteletét teszi a filmben, akit J. Carrol Naish formál meg. De az ő dolga nem pusztán az, hogy emlékeztessen a múltra, hanem az, hogy eszmei iránytű legyen az indiánok elleni harcban. Ui. tőle maradt meg az a mondás, hogy csak a halott indián a jó indián… (Nem éppen így mondta, de ez volt a lényeg. Ebben a filmben szerencsére nem mondja. Most jóságos.) Aztán a végén – mint az elején is – lelkesen menetel a lovasság, közben szól a … igen, a Dixie, a déliek félhivatalos himnusza!

Sheridan tábornok elégedett, Kathleen arca felragyog, Yorke meg zavart mosollyal tipródik, hiszen ő valamikor ez ellen az induló ellen harcolt. De hát ez az összeborulás ideje, egy nemzet születése történik itt most meg, végre nem egymást kell irtani, hanem az indiánokat. Vagy inkább a kommunistákat, merthogy ez a kisrutinos film a hidegháború közepén keletkezett. De most ez a roham nem volt valami huszáros...