2010. 01. 01.
Veszett a világ (Wild at Heart - 1990)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Van benne road movie, látomás, musical, Óz, maffia és klasszikus romantika, meg a mély Dél, speciel négerek nélkül. Menekül a páros a gaz anya elől: hálás téma, ez máris megfogja a közönséget. Anyu (Diane Ladd) ugyanis nem áll távol az orgyilkosságoktól, mivel még a saját férjét is megölette, hogy helyette Marcelles Santossal (J.E. Freeman), a selymesképű olasz kisfőnökkel kerevetezzen össze a nappaliban. Most viszont az ártatlan Lula, az épphogy feliperedett lánya (Laura Dern), alias Tökmag fut világgá előle az egyre alkoholbűzösebb családi fészekből börtönviselt fiújával, Sailor Ripley-jel (Nicholas Cage), bele a ragyogó, száraz és mély Dixielandbe, tétesen New Orleansba, a rekedt dalok és az ágyékizzadtság fővárosába. Kapcsolatuk romantikusan indult, kitartóan várt a nő a férfira, amíg az a korrekciós intézet tégláit tapogatta, mivel a mama lelki megfegyelmezése céljából agyonvert egy pengés négert egy díszlépcsőn. (A film aztán a második felében lassan, flashbackekkel vázolja fel – csöpögtetve az információkat - , hogy mi lehet Lula elborult agyú anyja gyűlöletének az oka Sailor után. Figyeljünk a lángokra, már a főcím is ezzel indít…)

 

Nyomukban száguld (nem valami nagy lelkesedéssel) a mama kiégett aktuálfarka, Johnnie Farragut (Harry Dean Stanton), a nyúzott és láncdohányos magánhekus, annak a nyomában meg Sandos, mert váratlan ötletként a biztosra menő mama őt is beírta az egyenletbe azzal a hisztériás zárósikollyal, hogy bárkit lehet, de Farragutot ne merészelje bántani. Természetesen ez a szerencsétlen lesz az első áldozat, ami jó ötlet volt a filmtől, a tipikus vörös hering példája, hogy ti. nekiállunk szurkolni a különben elég normális Farragutnak, aztán az út harmadán búcsút veszünk tőle. De hiánya nem oldja meg a problémát, mert bár a szörnyeteg anya és a szörnyeteg udvarlója ugyan a film végéig eltűnnek (amit lehet dramaturgiai hibának is tekinteni, hiszen szerepük elenyészik Farragut megölése után), a párnak további kihívásokkal kell megbirkóznia. A kihívást tételesen Bobby Perunak hívják (Willem Dafoe), aki egy leépült tengerészgyalogos még a vietnámi háborúból, mellesleg el nem ítélt tömeggyilkos, aki most rá akarja venni az útmenti porfészekben barátnőjének többnapos hányása mellett átmenetileg pénzhiányban tengődő Sailort egy piti boltrablásra.

 

Habár a film látszatra kalandos is, meg romantikus is, nem ilyenek a főhősök: inkább fájdalmas nézni őket, mintsem azonosulni velük. Lula és Sailor lényegében négy testi lehetőség kitöltésére képesek: zenét hallgatni, táncolni, szeretkezni és nyelni a lomha füstöt. A maradék időt ugyan beszélgetéssel töltik ki, de ezek témája kizárólag a saját középszerű ifjúsági élményeik monológjai, amelyeket a másik nem is túl megrendülten vesz tudomásul, hiszen ilyenek neki is vannak. Aztán az intellektuális adásszünetet követően kezdődhet ismét a smacizás, a cigizés, a dirty dancing, meg a száguldás a nagy büdös végtelenbe. Ha már végképp úgy érzik, hogy valamit ki kellene fejezniük önmagukból, hát táncolnak és zenét hallgatnak, Sailor ilyenkor még énekelni is szokott, merthogy a lágy, emberi szavak nem mennek neki; ő különben kizárólag a film védjegyévé is vált sárga-fekete kígyóbőr zekéjében hajlandó megjelenni nagy nyilvánosság előtt és megannyiszor leszögezi a szeretőjének, hogy ez fejezi ki az egyéniségét. Első hallásra jópofa, másodiknak már elég sajnálatos… Gyakorlatilag semmivel nem foglalkoznak a világon, mint ahogy a világ sem velük – el is akarják maguktól dobni ezt az egész „veszettséget” - , de az csak betolakszik az életükbe, ezt mutatja az a jelenet, amikor az út közepén képtelenek egy olyan rádióállomást kifogni, amely kivételesen nem a szokott humánszörnyűségekkel traktálja a hallgatókat, amikor pedig végre becserkésznek egy zenei adót, kerge táncba kezdenek az útmentén. A főhősök üresek és forrók, mint a kiivott kólásüveg a sivatagban, s habár pár kritikus nekiállt taglalni azt a belemagyarázást, hogy ők a tárgyfétisben szenvedő, kommunikációképtelen kisfogyasztói réteget testesítik meg, akiknek zéró egyéniség jutott, azért ezt keményen korrigáljuk: nem imádják ők a tárgyakat (kivéve a zakót), és nem fogyasztanak. Merthogy nincs is miből. Tény, hogy az egyéniségük egyberakva is csak egy nagy szinergiás nulla, de ez viszont vagyonfüggetlen tömegrealitás.  

 

David Lynch kis ötletként jelzi, hogy ők igazából nem is a sivatagban mennek, hanem a sárga úton, Óz sárga útján. Az vezetett ugyanis Smaragdvárosba – ez most az országút Kalifornia felé, ahol persze semmivel sem vár rájuk más, mint eddig, legfeljebb a tengerpart, ami újdonság lehet. (A filmben beszélgetnek is Ózról, hogy ti. kinek mit kellene adnia nekije, legyen egyértelmű így mindenkinek a jelkép, a rohanó sárga csík az aszfalton.) S mint ahogy az Ózban, úgy itt is sötét erők fognak össze ellenük, akik aztán titokzatos érdekkapcsolatokon keresztül, jelek és sunyi telefonhívások által próbálják behálózni a párocskát.

 

Azt mondani viszont – amit a cím mutat - , hogy szívében veszett ez a világ, nem lehet, hiszen a duót a külvilág érdektelen része nem szekálja: csak azok lesznek az ellenségeik, akiket a sötét érdekszálak azzá avattak, azoknak meg ugyebár ez a dolguk. Egyetlen kivétel van e tétel alól: a végén Sailor egy kiadós verést kap néhány kis bőrdzsekis „buzitól”, amelynek eredményeképpen megjelenik előtte a Jó Tündér, és az valami kulisszahasogató érzelgéssel közli vele a film konfliktusfeloldását, hogy ti. megdöglés helyett inkább szeresse a Lulát, akit épp el akar hagyni, mert csak. Szóval a szörnyetegnek látott (vagy inkább láttatni akart) világ akkor teszi Sailorral a legjobbat, amikor olyanokkal hozza őt össze, akikkel aztán tényleg semmi dolga nem volt korábban, és azoknak sem neki, hanem teljesen érdekmentesen, előítélet nélkül, múltjának ismerete hiányában, úri passzióból verik össze.

David Lynch – aki egyfajta levezetőként csinálta ezt a gyorsan megírt és ugyanilyen gyorsan megrendezett filmet Barry Gifford azonos című regényéből -  most nem akar különösebben brillírozni a misztikummal, nem ezt tette a film témájává: megelégszik pár látomásos képpel (a mama, mint az országút széle fölött repülő boszorkány, a téboly tárháza Farragut meggyilkolásánál), és néhány torz, nem teljesen evilági alak rövid, tehát szükségszerűen szélsőségesen kifestett vázlatával dolgozva igyekszik olyan lelassított hangulatképeket kameravégre kapni, amelyekben azonban a szereplőkből folyton kifeslik vagy az idegbeteg vadság, vagy az eleganciába és látszatközönybe fojtott, számító könyörtelenség. A film nehézkes, nyomott, beszűkült, kissé monoton hangulatának a befogadását – amelyet aztán a félmisztikus betétektől eltekintve tökéletesen másolt le Tarantino – a legyengített hangerejű, karakteresen vad vagy spanyolosan érzelmes könnyűzene igyekszik (leginkább tudat alatt) megkönnyebbíteni, azonban ez sem változtat azon a tényen, hogy a film leginkább a „fülledt” jelzővel illethető, függetlenül attól, hogy a szereplők igen sok időt töltenek a szeles szabadban. Minden bágyadtbarna és tompavörös, sötét és fakó a képeken, a sivatagtól eltekintve persze; és minden izzik és mozog; még amikor csak a párt látjuk az ágyban, akkor is úgy érezzük, hogy nincs nyugalom bennük, köröttük, sehol. Pedig a film nem operál gyors vágásokkal és szenvedélyes kameramozgásokkal, ilyen olcsó módszerek nem kellettek ide a hatáskeltéshez: sötét lelkületét leginkább a mellékszereplők rejtett, de mégis kiszámítható szándékainak a sejtetésében tudja kimutatni.

A mama ebből a szempontból kész jelképe a meseszerűségnek. Ő élénk ellentétben áll a megjelenésében önmagával, mivel folyton gyermekesen öltözik, masnikban és lágyszínű ruhákban jelenik meg, az arca ráncosan is kislányos, csak a végén, amikor már szétitta az agyát, jelenik meg az igazi énje, amely sajnos éppen olyan, mint a lányáé és a vejéé: vagyis semmilyen. Övé a szétúszó arc, a lányáé az élveteg, a vejéé meg a kisstílű hülyegyerek arca, legyen az bármennyire is (ál)kemény. Tökéletes hármas, az igazi, lehangoló, stílustalan délvidéki érdektelenség arcai. És ezekért kellett volna lelkesedni két órán át. Egyébként e szempontból tényleg elég fura a film: szeretjük a főszereplőket, meg nem is, unjuk is őket, meg nem is, a személyes háttér meg már rég nincs sehol, hiszen Sailor bukott partija Peruval őt hat évre kirántotta a történetből, tehát ellenség hiányában nincs sem igazság, sem bosszú. Nála nem is lenne miért. Marad neki a szerelem, mint végvár, ahol még némileg egyéniségként jelenhet meg. Mit mondjunk erre? Elég szomorú dolog a szerelem, ha valaki az élete értelmét egyedül egy másik emberben leli meg…

 

Nagy filmnek éppenséggel nem tekinthetjük: inkább hangulata van, mint története, s a hangulat sem áll másból, mint a konföderációs Dél  sokszor megénekelt izzadt és mégis stílusos bunkóságának a lelassított kliséiből. Talán ezért kapott Arany Pálma-díjat. Vagy azért, mert abban az évben rossz volt a felhozatal?

Kulcsszavak: Lynch

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés