Az új- és legújabb kor hadtörténelmében háromszor omlott össze látványosan, pár hét leforgása alatt egy-egy szuperhatalom: 1806-ben Poroszország két csatában (Jéna és Auerstädt), erre azt mondta Marx maliciózusan, hogy Napóleon ráfújt az országra és az megszűnt létezni; aztán 1870-ben a második császárság, amelyet viszont Bismarck sepert le, majd 1940-ben megint Franciaország, ekkor Hitlertől. Az elsőt még rá lehetett kenni Napóleon zsenialitására, a másodikat meg III. Napóleonra, aki nem volt egy különleges hadvezér és már mindenkinek elege volt belőle; a harmadikat általában Adolfra és gondosan kiválogatott tábornoki karára, amiben van is valami, de ilyen tragikus, monstre összeomlást nem produkálhattak volna egyedül, ha nincsenek meg ehhez a jó franciák, akiknek a harci szelleméről így írt Faludy György a Franciaország megadja magát c. versében, miközben a menekültek áradatában vergődött Dél felé:

Nincs olyan nyúl mint a hadsereg

elől tülkölt az ezredes

míg elfogyott a benzine

utána mind az emberek

ki ittasan ki részegen

de épségben mert németet

nem látott köztük senki se  

 A kocsmában nem volt ital

Petaint éltette mindegyik

mit bánják ők a nácikat

mit bánják majd kiismerik

ha csavarodnak tökeik

s késő lesz nekünk s őnekik

késő az anyjukistenit

Franciaország azért omlott össze, mert felemésztette az újraelosztáson alapuló belviszály; a középosztály és burzsoázia a szocialista és kommunista mozgalmaktól rettegett és inkább fogadták el a nácikat, akikkel majd csak meg lehet alkudni valahogy, mint a saját proletáriátusukat, amely esetleg parlamenti úton megfosztotta volna őket a Zola által sokszor pejoratívan megénekelt életjáradék és a profit egy részétől. A francia nacionalizmus persze igyekezett kimosni a nemzetét a vád alól, hogy annak vezető rétege gyakorlatilag feladta az állami függetlenséget a nyugalma kedvéért, de hát a tényekkel nehéz vitatkozni. Aztán persze a németek – amellett, hogy elvégezték a piszkos munkát – megcsavarták a „jámborak” tökeit is, plusz kiirtották a kedvükért a zsidókat, amelyben a francia rendőrség is „dicséretes” munkát végzett.   

Bunuel az események után több évtizeddel döntött úgy, hogy emléket állít a gyalázatnak. Nem az események nyílt bemutatásával persze – erre egy francia sem vette volna a bátorságot, a filmgyárak meg nem adtak volna rá pénzt - , hanem az előzményekkel. Elővette tehát Octave Mirbeau azonos című regényét, aki ugyan 1900-ban állította ki ezzel a sokadik lesújtó látleletét a francia középosztály kétszínűségéről (Zola után nem volt nehéz), s Bunuel ezt ültette át a két világháború közé. A regényt különben már 1916-ban megfilmesítették Oroszországban (M. Martov rendezésében), majd 1946-ban az USÁ-ban (rendező maga Jean Renoir volt), azonban Bunuel nem akart ragaszkodni az íráshoz, szabad asszociációkkal dolgozott, mivel célja az összeomlás morális előtörténetének a dokumentálása volt.

Félsikerrel járt. Félsikerrel, mert épp azok maradnak ki a filmből, akiknek igazán köszönhető volt ez az egész. Akik vannak benne: csupa másodosztály, súlytalan tényező.

A főhős: Célestine (Jeanne Moreau), a szobalány, aki Párizsból egy vidéki kisbirtokra érkezik szobalánynak. Mivel elég ízléses a megjelenése, rögtön megannyi férfi kezd felfigyelni rá.

Elsősorban is a ház nagyura, az öreg Rabour (Jean Ozenne), aki kutyabarát és lábfetisiszta, Célestint folyton Marienek szólítja és valamelyik régi szeretőjének a cipőjében járatja éjszakánként a szobájában. Kifinomult különben az ízlése, de amikor meghal egy reggel, a cipőkkel az ágyán találnak rá, amelyek az örök kielégítetlenségét jelképezik a testiség és a finom, úri perverzió iránt.

A ház másik ura, Monteil úr (Michel Piccoli), Rabour nyegle veje szintén érdeklődni kezd az új nőstény iránt, mivel ő meg képtelen kielégülni frigid és rendmániás felesége társaságában (Francoise Lugagne), aki azon nyüglődik a helybeli pappal, hogy a férje „túlzó” vágyainak a tárgya, ugyanis szerinte az hetente kétszer is le akar vele feküdni, amelyet a pap illő borzalommal vesz tudomásul. Az más kérdés, hogy tényleg csak szeretne, de egyszer sem tud, így aztán Monteil – miután Célestine iránti törekvése elbukik - hatalmi szóval kénytelen igénybe venni a család mentálisan sérült vén szolgálólányát a fészerben.

A harmadik udvarló Joseph (Georges Géret), a barbár kinézetű, szakadt, otromba és szófukar mindenes, aki rögeszmésen zsidózik és összeesküvést sző a köztársaság ellen a sekrestyéssel, mivel mindketten az Action Francaise klerikálfasiszta mozgalom aktivistái. (Nem érdektelen meghallgatni, hogy miről beszélnek: egy az egyben a mai szélsőjobbos értelmiség szókészletét és érvrendszerét használják, szóval, nincs új a Nap alatt.) Joseph viszont gyilkos is: megerőszakol és megöl egy kislányt az erdőben, és hiába akarja hamis bizonyítékkal (!) elítéltetni őt Célestine, kisül az igazság, Joseph szabad. A film végén megvalósítja álmát és kávéháztulajdonos lesz a tengerparton, aki ajtajában állva hergeli a felvonuló tűzkereszteseket.

A negyedik széptevő a pöffeszkedő, hazudozó szomszéd, az öreg Mauger kapitány (Daniel Ivernel), aki kitart egy öreg és buta nőt, aki jámbor gyermeknek nézi a világháborús hőst; emellett pedig Mauger gyűlöli Monteiléket és legfőbb szórakozása az, hogy szemetet hajigál át hozzájuk a kerítésen át. (Azért veti meg őket, mivel Rabour egykoron cipész vala.) Amikor pedig Monteil közli vele, hogy feljelenti őt, Mauger is zsidózni kezd, a tárgyaláson pedig katonai becsületszavával tagad le mindent - és hisznek is neki, merthogy Monteil sem egy lángész: dühében elégette a bizonyítékokat. A végén ellenben, amikor Mauger kidobja az utcára vén élete párját és feleségül veszi a gazdái moralitásához immár minden igazodó Célestint, a legnagyobb egyetértésben megy Monteilékkel az ünnepi ebédre, igaz, addigra már a „vén suszter” halott.

A történetben Célestin sem ártatlan. A film feléig az – de amikor azonban visszafordul a vasútállomásról, hogy odaadja magát Josephnek, akit leleplezendő gyilkosnak néz, maga is elindul a lejtőn. Célestine karaktere azonban nem éppen egyértelmű, ugyanis Bunuel nem volt képes egy elegáns ívet alkotni a leépüléséhez. Amikor Célestine átadja magát Josephnek, majd álbizonyítékot gyárt ellene, merészen, de mégis természetesen lépi át az immoralitás határát – innentől kezdve már nem nehéz azonosulnia az ebben az állandósult állapotban vegetáló környezettel. Ugyanakkor a film már az elején jelzi, hogy van Célestineben egy ösztönös immoralitás, hiszen cédán játszik Monteillel, pusztán a kegyetlenkedés miatt, az úrnőjét semmibe veszi, és elfogadja Mauger kapitány barátkozását is, pedig az tényleg egy hitvány alak. Bunuel tehát egy bizonytalan, kétértelmű karaktert csinált Célestinből, akit ráadásul Moreau különösebb átélés nélkül formál meg, megmarad a szokásos kikapós szobalány-sármnál, de mélységet képtelen vinni a szerepbe. Ez leginkább annak köszönhető, hogy – akarata ellenére - folyton pitiáner cselédproblémák ragacsai közé kerül, amelyeket csak durcássággal és a jó modor mímelésével lehet elkerülni, de ezek alkalmazása által ugyanolyan kisszerű lesz a személye, mint az a külső hatás, amelyet ezekkel az eszközökkel kellene kivédenie. Moreau alakítása tulajdonképpen a leggyengébb minden szereplő közül, mert amíg azok teljes azonosulással, ikonografikusan és ösztönösen torzak, addig Célestine nem tudja eldönteni, hogy mi legyen belőle, hiányzik belőle a céltudatosság, amikor viszont lép, túl könnyen hágja át azokat a határokat, amelyekről magunk sem tudjuk eldönteni, hogy addig mennyire vett komolyan. A végén ezért is lepődünk meg azon - az addigi eseményekből nem következő -  fordulaton, hogy a kapitány kényeskedő neje lesz.

Ez a pocsék társaság azonban mégsem képes arra, hogy egy széles öleléssel reprezentálja a tragikus francia moralitást a horogkereszt árnyékában, bár Bunuelnek ez volt a célja. A filmje eszmei mondanivalója az lett volna, hogy a tisztességes erkölcsök hanyatlása mindig a Joseph-féle fasiszták útját egyengeti. Ez azonban nem igaz, egy társadalom ugyanis nagyon jól el tud lenni a saját kétszínűségében anélkül, hogy fasizálódni kezdjen. Az eredeti regény 1900-ba látott napvilágot és húsz év múlva Franciaország győzött az összes ellensége fölött.  A lágy, bejáratott immoralitás önmagában nem lehetett kiváltója a nagy összeroppanásnak.

Hiányoznak tehát a filmből az igazi főszereplők, a francia történelem korabeli nagy hazárdjátékosai: az I. Világháború győzelmi indulóiból szeszéből még mindig ki nem józanodott tisztikar, amely a Maginot-vonal vágányainak a védelmében bízva semmit sem tett a haderő gyors gépesítése érdekében; gyárosok és földbirtokosok, akik inkább mozdultak rá a nácik csizmának közelebbi megszemlélésére, mintsem hogy egyetlen frank extraprofitról is lemondjanak, megzabolázandó az önzésük miatt életre kelt kommunista mozgalmat; a francia katolikus egyház, amely az iszonyúan elbukott Dreyfus-per óta is önfeledt zsidózásban élte ki magát; meg persze a francia munkásosztály, amely bedőlt a távolról is alig ismert sztálini eszméknek és halálra rémisztette a polgárságot. A kispolgárság pedig a maga nyűgös nyavalyáival – életjáradék, nyugdíj, részvények, isten-család-haza stb. – szintén sehol nincs a történetben. Maradt tehát Bunuelnek az általános emberi pitiánerség, egy erre tökéletesen alkalmas kisvárosi miliőbe és egy öregesen berendezett kastélybelsőbe helyezve fekete-fehérben, félközeliekben. Ezt ellensúlyozandó nem volt elég a filmben a helyi fasiszták időnkénti plakátszerű, nézőhergeltető felvonultatása. A film drámája tehát az, hogy egy századeleji átlagmoralitásból kiábrándult regény alakjait akarta egy negyven évvel későbbi világtragédia alapjának felhasználni, amellyel sokat akart markolni, de keveset, vagy inkább melléfogott.  Nem volt elég bátor. Akárcsak a francia hadsereg.