A film története kb. annyira érdekes, mint bármelyikünk élete – vagyis elég mérsékelten. Spike Lee úgy döntött, hogy csinál egy filmet, amelyben belesűríti az amerikai néger férfiszínészek aktuális legjavát és bemutatja, hogy… Nos, itt kell megállni, mert az nem derül ki, hogy mit is. Az egész film közhelyes, kissé hónaljszagú életképek mozgótárlata, amelyet ráadásul még valami jóféle kis zene sem fűszerez meg. Pedig az sokat segíthet, mert a hasonló tárgyú (és hasonlóképpen elég semmitmondóra sikeredett) Scorsese-féle New York, New York legalább egy-két mozgalmasabb dallamot fel tudott vonultatni. Leginkább ébresztőnek. (Itt csak a Mo’ Better Blues az egyedül értékelhető zene – de az meg, bár lendületes, mégis egy nagyon középszerű swing-eresztés.)

Lee tehát lepakolta a kameráját egy bár zenekari öltözőjében, meg egy-két tucatlakásban, és innentől kezdve – nem éppen dokumentarista, hanem megkomponált, lassú, de minden eredetiséget nélkülöző kivitelben – bemutatta a szereplők kis életfordulatait. Sokat senki sem hozott ki magából, mert nem ez volt a feladatuk, olyan létet kellett megélniük a szokásos piszlicsáré problémákkal, amelyekkel rendszerint az utastársaink szórakoztatnak minket a tömegközlekedés unalmát elűzendő. Ezek ugyan pillanatnyilag tűnhetnek bár érdekesnek, de pár év távlatából visszatekintve súlytalan blődli lesz az egész, csak gondoljunk vissza a harmadik szerelmünkre, a második munkahelyünkre, vagy az első pofonra, amit kaptunk.

Lee szerint ez megért egy filmet. Összetákolt tehát egy feltörekvő zenekart, amelynek vezetője, Bleek, a trombitás (Denzel Washington szokásosan faarcúra vett alakításában) épp két nőt tart maga mellett, amelyből persze egyenesen következik a hisztériás lebukás. Ez másfél óráig tart. Addig a tagok beszélgetnek, mászkálnak, szívatják egymást, lepedőt cserélnek, szeretkeznek, marakodnak, bicikliznek, zenélnek és kollektíve szekálják a csapat félresikerült menedzserét, Giantot (Spike Lee), hogy az minél több pénzt sajtoljon ki a bár vezetőiből. Akik nem adnak és ez a film végéig stabilan így is marad. Giant – a nevével ellentétben – vertikálisan és horizontálisan is egy összement alak (magyarán: egy nyüzüge), akinek a termeténél már csak a bankszámlája mutat kórosabb életjeleket, gazdája ugyanis sportfogadási lázban szenved, amelynek következtében az fizetési készségével elégedetlen hitelezők (Samuel L. Jackson öklének a közreműködésével) végül félhülyére verik őt, meg a segítségére siető Bleeket is. Annak lábadozása alatt (egy évig tart, önként vállalt remeteséggel súlyosbítva, amiből leginkább azt látszik, hogy szemétben fetreng a padlón) Bleek zenekara és a szebb nője a szaxofonos kezébe kerül (Wesley Snipes), majd Bleek visszakönyörgi magát a csúnyább nőjéhez, aztán családot alapít, és éli az életét (ebből hat évet darál le a film öt röpke perc alatt), de ő legalább elengedi a fiát játszani, ha már belefásult a trombitaleckéibe. Egyébként lehet, hogy Bleek már a tehetségét is elvesztette, mindenesetre nem lett belőle egy nagy zeneász, azt a film sejtetni sem meri.

Lapos történet súlytalan fazonokkal, aki érdekelten dialógusokkal traktálják egymást; időnként reménykeltően konfliktusnak induló, aztán leülepedő találkozásfoszlányok kötik le a figyelmünket, hogy aztán az egész átmenjen egy újabb bágyadt életképbe, ahol semmi sem dől el. Ha veszünk egy kézikamerát és végigmegyünk a barátaink, üzlet- és munkatársaink életén egy fél éven keresztül, akkor is kb. ott vagyunk, ahol Spike Lee a művészetet képzelte.

A film egy jelenet miatt érdekes: a bárban a konferanszié köszönetét fejezi ki a közönségnek, hogy idejöttek zenét hallgatni, és nem Eddie Murphy, a „tesónk” filmjét nézik a tévében. Az egyik kidobóember pedig nem más, mint Eddie testvére, Charley Murphy, ami azért érdekes, mert a Fergeteges forgatásban Eddie Murphy önmaga agyalágyult testvérét játssza - talán túlzás volt magára venni ezt a terhet, tényleg van egy testvére, aki jól játssza a terhelt feketét.

A film leginkább azért lett híres, mert lett körülötte egy jó kis sajtóhajcihő, ugyanis a bár két tulajdonosát (az elegáns, egy rugóra járó-beszélő Flatbush-fivéreket) Lee zsidónak tette meg, amire a Rágalmazásellenes Liga sajtóhadjáratot indított a film és Lee ellen, mondván, hogy a két karakter idejemúlt sztereotípiákra épít, és épp ezt a durvaságot nem várták attól a rendezőtől, aki maga is az antirasszizmus élharcosa. (Erre a filmben is van bizonyíték, mivel Lee itt is időnként szalonrasszistának ábrázolja a fajtársait. Lee sosem volt megelégedve az amerikai négerek kiszolgáltatottsági öntudatával, amellyel az összes kudarcaikat meg tudják magyarázni, hiszen éppen ennek az értelmetlenségéről szól a Szemet szemért c. filmje, meg Az utolsó éjjel nagymonológjában az afro-amerikaiakat zrikáló rész.) Lee azonban mereven elutasította, hogy bármiért is bocsánatot kérjen, meg aztán az a helyzet, hogy a Flatbush-testvérek egyáltalán nem rosszindulatúak, csak egyszerűen ragaszkodnak a szerződésükhöz és kész. Így a Rágalmazásellenes Liga rövid úton besült a fenyegetéseivel, Lee meg túl komoly rendező volt már ahhoz, hogy egy ilyen affér megakadályozza a karrierjét. A film egyébként sok sikert nem hozott, 10.000.000 dollárból készült és hozott az önköltségen felül még kb. hatot (dvd-eladások nélkül), tehát finoman szólva sem lett a rendező emblematikus alkotása.

Kis érdekesség még a végére: a film befejezésekor egy kislány rajzolja az őszi lombok alatt az aszfaltra a The End feliratot. És akkor nézzünk meg a Szemet szemért (Do the Right Thing) plakátját. Na? Ismerős?