Sergio Corbuccinak ha másért nem, hát már csak azért is megérte filmesnek állnia, hogy megajándékozhassa a világot Djangoval. Ez a komor figura (eredeti változatában Franco Nero alakításában) még a spagetti-westernek hajnalhasadtakor lépett a vetítővászonra és olyan frenetikus sikert aratott a fekete, lebernyeges kabátjával, meg a magával vonszolt koporsós géppuskájával, hogy a megélhetési tülekedésben amoralizálódott olasz filmesek sorra-rendre kezdték termelni a témát újrafeldolgozó alkotásaikat - meglehetősen enervált sikerrel, az eredetinek ugyanis egy sem ért a nyomába. Néha a forgalmazók segítettek be, és erőszakolták rá a főszereplőre, vagy a címre a Django nevet. De olyan pofátlanul, ahogy azt Ferdinando Baldi rendező csinálta, senki sem merészelte a magáévá tenni az alapmotívumot.

Baldi először is azzal az „üdítő” ötlettel állt elő, hogy a filmjében szerepeljen maga Nero. Az azonban nem szerepelt, mivel más filmekkel akadt aktuális vesződsége, pedig nem állt tőle távol a gondolat, hogy megújrázza önmagát. Maradt tehát a pót-Nero, a rá – félárnyékban - szinte kísértetiesen hasonló Terence Hill, aki akkor még az eurowesternek egyik üdvöskéje volt – a komédiára csak később szokott rá. A főcím képeit a rendező egyszerűen átemelte az Egy marék dollárért c. Leone-darabból. A címet viszont nem az eredetiből, az ugyanis csak a nemzetközi forgalmazásban lett a mindenki számára nagybetűsen közérthető Viva Django, az eredeti ez volt: Preparati la bara!, ami magyarul: Készítsd a koporsót! (A film végén kiderül, hogy miért.)

A film – a tévszemléletek ellenére – nem Django fiatalkorát dolgozza fel és még csak nem is tekinthető egy Django-parafrázisnak. Teljesen önálló, az eredetihez sem köthető története van, amely pusztán néhány utalásban idézi vissza a nagy elődöt, ezek pedig a következők: a) Terence Hill Franco Nero hacukájában jelenik meg, b) a falú, ahol a tevékenysége folyik, sáros utcákkal tüntet, c) egyszer rátaposnak Hill mindkét kezére (de nem törik össze), d) a film egy temetőben ér véget, ahol e) Hill előkapja egy koporsóból a már ismert géppuskát. (Amelynél azonban Baldi vigyázott arra, hogy ne kerüljön elő az alapmű egyik kis balfogása, hogy ti. a heveder nem mozog tüzelés közben.) Meg persze megölték egykoron a főhős nőjét, de ez az ürügy a mészárlásra – mint az eredeti filmben is – meglehetősen háttérben marad az egyéb, újkeletű problémák között. Van egyébként a filmben egy kis Egy marék dollárért is, értendő ez alatt a kocsma igen látványos felégetését.

Ezekkel viszont a hasonlóságok rövidtávfutása ki is merül, a film a többi részében már csak a százszám ontott olasz westernek maradékain rágódik. Leginkább az egyes karakterek jellembeli zavarossága teszi tönkre az amúgy is kissé gyerekes történetet. Django hol jópofa, hol melankólikus, hol fenezord, de akármelyiket is gyakorolja, Hill arcán előbb-utóbb (ha csak töredékmásodpercekre is) megjelenik az a bizonyos bohókás vigyor, ami miatt aztán világsztár lett. Hiányzik tehát belőle Franco Nero komor és alantas karaktere, amit lehetetlenné tesz az is, hogy önkéntes – és a film végén érthetetlenül eltűnő - segítőtársa a bohókás vén távírász lesz, aki már tényleg a modern világ tagja, hiszen telefonál. (A történet 1887-ben játszódik az alapművel szemben, amely valamikor az 1860-es évek végén).

A gonoszok viszont nem kellőképpen gonoszok, inkább imitálni akarják azt, de ehhez is maflák, a szájuk jár, de nem a kezük; súlytalanul csak fel-le járkálnak a történetben, de az életüknek semmiféle tétje nincs, a haláluk pedig nem mozdítja előre a cselekményt, akár élve is maradhattak volna. A gonoszok első szakaszának a pusztulása a kocsma felégetésével történik meg, amelynek következtében viszont a forgatókönyvnek új gonoszokat kell találni, de azokat meg öt perc alatt megöli Hill, a gonoszok harmadik nemzetsége viszont csak a film végén kerül elő – nekik már csak egy perc adott meg az életből. Ez is mutatja a teljes koncepciótlanságot a történetvezetést illetően, hogy ti. nem képes következetesen végigvezetni egy alapkonfliktust, a történet elemei aztán így az esetlegességekbe fulladnak.  

Ugyanez mondható el a főgonosz David Berryről (Horst Frank), aki csak a film elején és végén kap nagyszerepet, addig Django a mellékalakokat gyilkolássza le, Berry meg annyira a háttérből instruál, hogy alig lehet észrevenni. A film egyébként mentes minden brutalizmustól, még azt sem tudták jól kiemelni, hogy Djangot milyen véresen megruházták, mert egy kis rekreációs pihenő után rögtön jól van és akcióba lendül.

A jók – a Django által egy hiteltelen ötlettel megmentett halálraítéltek - meg a film közepétől kezdve önfejűvé és mohóvá válnak, egy torz szemléletmóddal igazi banditák lesznek ahhoz képest, hogy a film szerint pár hete még csak jámbor, elárult farmerek voltak, akiket vissza ugyan nem vár a gyászoló családjuk, de ők azért mennének. Ehhez képest senki sem fordul vissza. Ebből is látható, hogy a „jók” karaktere enyhén szólva sem megfelelően megformált. Ez fokozottan jellemző a főpozitív szereplőnek előtételezett indián Garciára (José Torres), aki úgy lesz hirtelen az igazi főszemét, hogy Django távollétében annak elbolondított embereit is önérdekből előbb aranyrablásra uszítja, majd leöli őket, s aki aztán a végén hirtelen mégis önfeláldozó akar lenni az általa már egyszer elárult Django érdekében. Az önmeghasonlott karaktert hatásosan egészíti ki a felesége, akit szintén megment Django és aki nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen: a megmentőjét becsülje meg azzal, hogy annak kezére adja a becstelen férjét, vagy inkább elmeneküljön vele és hagyja Djangot elveszni.

Az ötlettelen lövöldözések, lélektelen párbeszédek, sablonalakítások, átlagzene, zavarosan motivált és funkciótlan mellékszereplők áradata végén jön a temetőbeli leszámolás, amelyben a film egyesítette egymással a Django két leghíresebb jelenetét – de meg sem közelítve azok hatásosságát. Hill előkapja a géppuskát a sírból (vajon hogy került oda?), és lő, de még arra sem érdemesít minket a rendező, hogy legalább egy ideig elgyönyörködjünk egy szépen kivitelezett nagytotálban és a géppuska lángjaiban, megelégszik azzal, hogy a statisztákat egymásra dobáltatja a domboldalon. A film eme jelenetéből is hiányzik az eredeti változat fekete szellemessége, mint ahogy a film egészéből is, hiába akar időnként drámai lenni. Az erőltetetten hősies befejezés pedig az, hogy Hill komornak szánt arccal ellovagol a halott Garcia feleségétől, de akárhogy is nézzük: mindjárt elmosolyogja magát.