Kezdjük azzal, hogy Robert Rodriguez, ez a Tarantino-bőrkinövés egyáltalán milyen alapon merte a filmjének ezt a címet adni. A „Once upon a time in” címkezdet ugyanis idáig három komolyan vehető filmnek adatott meg: a Volt egyszer egy Vadnyugat és a Volt egyszer egy Amerika is viselhette ezt a csodálatos, lenyűgöző, zseniális (túláradnak a jelzők) Sergio Leone rendezésében. (A harmadik a Volt egyszer egy Kína c. alkotás, de ezt most hagyjuk.) Ez a két film egy-egy nagy korszak összefoglalója volt: az első a klasszikus Vadnyugaté, a másik meg a new yorki zsidóbűnözésé, s mint ilyen, mindkettő egy olyan korhangulatot ültetett át filmnyelvre, amelyet történelemértelmezési kiindulópontként is használni lehet. Ezért is volt az, hogy mindenki józan lemondással tette távol magát a gondolattól, miszerint a fércművének ilyen kezdetet merészeljen adni. Mindenki, kivéve az önmagát szupertehetségnek tartó Rogriguez, aki a filmjeiben rendszerint egymagában alakítja a fél stáblistát, itt most ő volt a forgatókönyvíró, rendező, látványtervező és vágó is, és aki most úgy döntött, hogy ezzel a filmmel gyalázza meg a szomszédos állam méltóságát.

Ez a Rodriguez azonban nem a Mexikó Szövetségi Köztársaság valamely nagy éráját veszi elő (pedig volt abból egypár), hanem teremt magának egy jelenkori pszeudo-Mexikót, ahol felhalmozza az összes otrombaságot, amelyet az internetfan gyerekhad összeszedhet magának erről az országról: a szakadt és borostás maffianépség poros kisvárosokban csinálja a gonoszt, a férfilakosság fő foglalkozása pedig a halálhörgés, vagy annak generálása, a konkrétumok attól függenek, hogy épp ki volt a gyorsabb, közben peng az ernyedett latin gitárzene, s ebben tunya klisékben kéjenckedő álomvilágban veszélyben van az elnök is, akit épp meg akarnak puccsolni. Az a jelek szerint hidegen hagyta Rogriguezt, hogy Mexikóban már egy évszázada nem volt semmiféle államcsíny. Ráadásul elköveti azt a hibát is, hogy a puccsot egy vidéki városkában tervezi megvalósítani, elfeledkezve arról, hogy vidéki városkákban sosem lehet sikeres a puccs, azt mindig a fővárosban kell megcsinálni, ugyanis ott van a kormány, a hadügyminisztérium, a pretoriánus gárda és egyáltalán minden, szóval sokra nem megy a puccsista az elnök megölésével, ha onnan kilométerek százaira a kormány vidáman működik tovább. (Történelmi tananyag a helyes puccs véghezvitelére: Salvador Allende.)

De az állam megmentőjének itt van régi ismerősünk, El Mariachi, a visszavonult gitáros (Antonio Banderas). Banderas nem színész és nem is tud játszani, de mindegy, erre a címszerepre nem is ő kell, elegendő erre egy sötét tekintet, egy kócos haj, továbbá érzelmi támpontként – hogy valami karaktere is legyen az unalomnak - Salma Hayek, rég megölt felesége, akinek egyébként semmi funkciója nincs a filmben, csak emlékképekben bukkan elő, hiába, kellett egy újabb húzónév a plakátra. El Mariachi természetesen mindent csinál: két retrospektív bánkódás között rendkívül látványosan, kulisszahasogató ripacskodással lendül mindig harcba, aztán falon mászik, tökön rúg, elnököt ment, leszámol, munkássága átmenetet képez a Kínai Állami Cirkusz és egy Chuck Norris-paródia között, ha tüzel, mindenki hátraszaltózik, zuhanórepülésbe kezd, vagy repülődróton kalimpál a levegőben. (Ráérős nézők kiszámították, hogy 99 fő nyuvad ki a filmben.)  

Ugyanakkor bármennyire is ő lenne a főszereplő, az igazi hős Johnny Depp, aki itt most egy mindent összekavaró CIA-ügynök szerepében lép fel, és aki a végén vakon (közben kiszedték a szemeit) lövi le egy rágógumiárús kisfiú segítségével az ellenségeit a puccsisták által szétdúlt utcákon. Rokonszenvünk nem sok iránta, nemcsak azért, mert mindenkit megöl, aki nem tetszik neki, a végén pedig egy meredek stílusváltás által úgy néz ki, mint a megboldogult Michael Jackson a fénykorában, ami addigi kispolgári megjelenésével nem igazán kollaborál, hanem azért sem, mert teljesen stílustalan a fellépése, egy autógumiügynök is megejtőbb rámenősséggel osztja az észt, mint ő ki a feladatokat. Sok lehetősége nincs is egyébként brillírozni, a film ugyanis mentes minden humoratomtól, ami azért meglepő, mert a mű egy-egy jelenetben láthatólag tényleg nem veszi komolyan magát, ilyenkor pedig illene jelezni a rendezőnek, hogy ezt a közönség se tegye. De nem jelzi, mert a következőben meg igyekszik átmenni realizmusba, aztán megint jön egy, az akciófilmek műfaját kigúnyoló butaság, aztán egy újabb kis realizmus, és így tovább. Mi meg csak nézünk, mint Grisa a körmoziban. A végén, amikor Banderas magányosan bandukol az úton és megcsókolja az elnök nála hagyott nemzeti színű vállszalagját, tényleg nem tudjuk, hogy mi van: ez most vicc, avagy tényleg…? Banderas továbbra is sötéten néz ránk. Tudod mit, Antonio? Nem érdekes.

A történetfolyam gyengén csörgedező mellékerét képezi még Mickey Rourke, akit a forgatás érdekében sikerült kiszakítani az alkoholelvonó meghitt magányából, de megértjük őt, hiszen ilyen püffedten kellett is a pénz a következő kezelésekre. Párperces felvillanásai (vagy inkább felhomálylásai) nehezen feledtetik azt a tényt, hogy a kutyájáért jobban szurkolunk, mint érte, nemcsak azért, mert a kutya legalább tudja a szerepét, hanem azért is, mivel azt (nyakörvén a lehallgatóval) el lehet helyezni valahol a történetben, míg a történet egészét alig az agyban. A sztori ugyanis egy katyvasz. De a lényeg az – és ezt már az elején is tudjuk - , hogy Banderas és Depp életben maradjon. A többi smafu. Viszont legalább szerelem nincs a mesében, ettől megkíméltek az alkotók.

A többi színész (élükön Willem Dafoe, mint drogbáró, Enrique Iglesias, mint bérgyilkos) sincs értékelhető állapotban, olyanok, mint a hóemberek: minél többször fordul feléjük a fővilágosító, annál gyorsabban olvadnak el a jupiterlámpák tüzében, ugyanis az eleve paródiatisztára pucolt karaktereket nem lehet összekoszolni semmiféle eredetieskedéssel. A végén mindenkiből csak egy kupac unalom marad, és nem érdekel minket, ha felfordulnak.  

A történet zéró intellektualizmusa és buta sztorija mellett a film zenéje teljesen fajsúlytalan, de jobb is így, hogy nézne ki egy akciófilm, amelyben vérforralóan sikít és dübörg a zene, miközben a szereplők melankolikusan szétesve támolyognak át egyik monoton jelentről a másikra, ahol ugyanaz várja őket: a lövöldözés. A fényképezés egyetlen eredetiségét az időnkénti homályos ugróvágások jelképezik. A maradékot befedi a vörös mexikói por, meg Banderas fekete tekintete. Néha azért nem ártana hajat is mosnia.