2010. 01. 01.
Carlito útja (Carlito's Way - 1993)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Harlemből nemcsak néger van, hanem spanyol is: ide tér vissza öt év fegyintézeti fekvőtámaszozás után az utcák egykori droglovagja, Carlito Brigante (Al Pacino), akit ravasz ügyvédje kimosott abból, hogy a maradék 25 évét is rácsok mögött tornázza át. Carlito ingtépkedő módon ígérgeti az unott bírónak, hogy soha az életében nem fog semmiféle bűncselekményt elkövetni, amit az kellő undorral tudomásul is vesz, aztán kicsapja őt az utcára azzal a nem titkolt tudattal, hogy nemsokára ismét megnyithatja az aktáját. Kleinfeld, a boglyashajú zsidó ügyvéd (Sean Penn) is erre a pályára igazítaná védencét, mert már a törvényszéki lépcsősoron újabb cselszövényeket kér számon a gyermekkori jóbaráttól, azonban Brian De Palma, a rendező merész ötletre vetemedik: Carlito közli, hogy márpedig komolyan vette a mondandókáját és ő aztán tényleg nem és semmit, soha az életben. Összeszed egy kis pénzt magának – szigorúan becsületes úton – aztán hasta la vista.

 

Érdekes módon a film valós története inkább volt Pacinoé, mint Carlitoé (aki kitalált figura volt). Pacino azért volt kénytelen szerepelni a filmben, mert Elliot Kastner, a producer egy csekély 6.000.000 dolláros pert akasztott a nyakába, és csak azzal a feltétellel engedte ki őt az ügyből, ha elvállalja a film főszerepét. Pacino tehát szintén menekült a problémák elől, bár könnyű szívvel tette, mivel Carlito történetét már két évtizede ismerte. Azt ugyanis 1975-ben írta meg New York Állam Legfelsőbb Bíróságának tagja, Edwin Torres, aki két per között lazításként krimiket barkácsolt össze. Pacino már akkor beleszeretett a történetbe, Kastner tehát csak a végső lökést adta meg neki, hogy foglalkozzon is vele és ne csak bólogasson rá. A film azonban nem az alapkönyvből készült, hanem annak 1979-es folytatásából, az After Hoursból, csak azért nem ez lett a címe, mert Scorsese ekkor adta ki a saját filmjét ilyen címmel.  

 

De vissza a történetre: a szüzsé tehát határozottan szakít azzal a sémával, amelyek ilyenkor rendszeresen (és fárasztóan) előkerülnek a gengszterfilmekben, hogy ti. a főhős kikerül a hűvösről és némi ejtőzés után újra beveti magát a „biznisz” világába még akkor is, ha a szalvétája préselt bankókból készül. Carlito tényleg semmi ilyet nem akar – de tekintettel arra, hogy már a film elején tudjuk a sorsát (lelövik), nyilvánvaló, hogy új keletű, üreglakásra berendezkedett életstílusának a sikeressége teljesen kudarcorientált egy olyan közegben, amely tele van rókákkal (saját társai) és kotorékebekkel (az ügyészség). 

 

A film első másfél órája meglehetősen eredetietlen, semmi másból nem áll, mint egyetlen elnyújtott konfliktusexpozícióból, magyarán: Carlito megpróbálja meghúzni magát egy diszkó üzletvezetőjeként, s a film itt mutat rá azokra a veszélyforrásokra, amelyek a végén tönkreteszik őt. A forgatókönyv nem akarja túlbonyolított, árnyalt, esetleg egymással bármilyen összefüggésben álló konfliktusokkal feldobni a történetet - egyszerű személyiségeket vezet egysíkú problémákkal Carlito útjába, akikkel aztán kénytelen megküzdeni, vagy legalábbis tudomásul venni őket. Nem tartozik ide a legelején megölt drogterjesztő brigád, akik tényleg nyomtalanul hullnak ki a történetből, nekik csak annyi volt csak a feladatuk, hogy nem egészen önként „juttassanak” 30.000 dollárt Carlitonak, aki a balfék unokaöccse védelmében volt kénytelen mészárlást rendezni a banda billiárdtermében.

 

Carlito önmagában motyog az egész film folyamán, ennek egy része abból áll, hogy tudatosítja a nézőben, miszerint még a közvetlen környezetében sem lehet megbíznia: a diszkó volt üzletvezetője lop, mint a mesebeli szarka, a tolókocsiban beügyetlenkedő haverja az ügyészség mikrofonembere, a testőreként felfogadott pókhasú Pachanga (Luis Guzmán) pedig bármikor nyilvános árverésre bocsátja a hűségét. A monológokat egyébként mellőzni kellett volna, a célszemélyekről már ránézésre tudjuk, hogy vészhelyzetben még az ebédjegyeinket sem szabad rájuk bízni. Megjelenik aztán Benny Blanco - Bronxból - (John Leguizamo), a hiszteroid, kekec kokainkukac, akit Carlito kénytelen pedagógiai célzatból megveretni, de aztán elengedi – hiszen nem akar ő bajt. Kleinfeld közben szögre akasztja a jogtudatát: egy fogolyszöktetés előremozdító tényezője lesz, ugyanis vonakodását betoncsizmával akarja honorálni a rácsok mögött a szabadság után hörgő és köhögő Don, annak ugyanis az a rögeszméje, hogy boglyaska lenyelte a tőle kapott egymillió dollár megvesztegetési pénzt.

 

Az esetlegesen csordogáló eseményekben természetesen fellelhető egy közepes igényességgel kivitelezett szerelmi betét Gail (Penelope Ann Miller) mellékszerepeltetésével, aki a műfaj sémája szerint egy szőke bártáncosnő. A film kétharmada csak arra jó, hogy a néző közben (de leginkább a vége felé) ráébredjen, miszerint ezek a negatív környezeti tényezők még egyszer minden bizonnyal elő fognak kerülni, de akkor aztán a szinergia konfliktusorgiájában. Addig a film mérsékelten érdekes, mondhatni: unalmas, a rendező nem örvendeztet meg sem eredeti kamerakezeléssel, sem valamiféle jó zenével, a szekvenciában sem költészet, sem realizmus nincs, az atmoszférateremtés most az árokban füstölög, az egész olcsó és hangulattalan, amibe igencsak beleszámít a merev arcú Al Pacino is, aki igyekszik meghúzódni, tehát nem produkálhatja magát olyan látványosan, mint az egyre inkább önkontrollját vesztő és széteső Kleinfeldet alakító Penn, akiről már a megjelenése pillanatában borítékolható, hogy lojális mosolya mellett is ő lesz a totális bukás detonációs gombja. Ennek ellenére a film kétharmadáig az ő jellemével sem vagyunk teljesen tisztában, nem tudhatjuk, hogy kényszerből, avagy önként borította magára a bilit, és most tényleg egy rázós szívességet kér a barátjától, vagy céltudatosan a bűntársává akarja őt ütni. Penn azonban a maga egyre labilisabb viselkedésével lemossa a vászonról a közönyös Pacinot, bizonyságát adva a régi tételnek, miszerint a rossz egy izgalmas dolog. (Így gondolta ezt egy bizonyos Alan Dershowitz nevű sztárügyvéd is, aki szerint Penn direkt rá akart hasonlítani, és becsületsértési perrel fenyegetődzött. Aztán megjött a józan esze...)

 

A film utolsó egyharmada aztán mindenben eleget tesz az addig kifejlődött elvárásoknak, vagyis az események meglódulnak, és gyorsítottan tisztázódnak az erőviszonyok: Kleinfeld belerángatja a bűnök bűnébe Carlitot (maffiózókat ölnek), s innentől kezdve már nincs menekülés a családi kapcsolataik váratlan felbontására olyannyira kényes spagettiző nehézfiúk elől. Az utolsó egyharmadban sem lelünk fel ugyan semmiféle képkezelési és hangulati eredetiséget, itt az eseményekből (üldözés és reszketés New Yorkban) lesz a lényeg és nem az érzelmek ábrázolásából vagy a morális konfliktusokból. (Ez utóbbi lényegében az egész filmben nem lelhető tetten, még akkor sem, amikor Carlito végül beadja a derekát Kleinfeldnek.) De a történések legalább lendületesen, kiegyensúlyozottan, ha nem is mindig logikusan futnak a maga útján. Kis ésszerűségi döccenő: amikor Carlito betér a kórházba, hogy szemébe vágja az időközben már tényleg erkölcsileg eltetvesedett Kleinfeldnek a róla alkotott lesújtó véleményét, észleli, hogy az olaszok is már a spájzban, azazhogy itt a folyosón vannak – rendőregyenruhában várja az egyikük a váltást, ehhez képest amikor Carlito azonnal visszatér a diszkójába, az ott lebzselő „családtagoknak” azt mondja, hogy nem tudja, mi van Kleinfelddel, nem járt benn a kórházban. Az sem volt valami következetes dolog, hogy Carlito azt a sunyi Pachangát adja a barátnője mellé hordárnak a főpályaudvaron, akinek lehangoló jellemrajzát maga közölte a nézőkkel. 

 

De Palma a film végén természetesen több személlyel – egy csoportjelenetben - csúcsra futtatja a feszültséget (hiába, Hitchcock „tanítványa” volt), de le kell szögeznünk, hogy a zárókép – amikor Pacino fut a vonat felé, ahol a szerelme várja – nem más, mint a Megszállottság c. filmje végének a gyengébb parafrázisa. (Ott is a férfi szalad a nő felé, aki boldogan várja őt.) Az, hogy ezek után mégis lelövik Carlitot, nem meglepetés, hiszen egy időközben elsuvadt szereplőt bántóan hiányoltunk a történetből s most lám, előkerül. (A megoldás annyira adja magát, hogy a nevet ki sem kell mondani, már ebből a filmismertetőből is könnyűszerrel kitalálható, hogy kicsoda ő…)

 

A film erőssége tehát az, hogy könnyen adja el magát, az első másfél óra elnyúlását is megbocsátjuk, viszont a főhős végzete egy fantáziátlan, apró-cseprő konfliktus lesz, amelyet a forgatókönyv ugyan kiszakított a történet többi részéből, de az edzett filmnéző tudatából nem: így aztán De Palma a deus ex machina módszerével, olcsón zárja le az történetet. Meg kissé hihetetlenül is, mert nem feltételezhető, hogy miközben a zsaruk épp néhány golyóval a falhoz kenik a dzsigolók Carlito felé vágtató utolsó hírmondóját, őt viszont ott gyilkolják meg a peronon rendőrök szeme láttára. De legalább az utolsó képsorokban – a haldokló Carlito látomásában – ismét előkerül a költészet, az, amiben De Palma igazán erős volt egy ideig.

 

Itt ilyenről szó sincs, talán ha két jelenetben került ez elő: amikor Carlito az esős utcán elmegy a kedvesétől, olyan, mintha az Ének az esőben híres jelenetét néznénk (tánc nélkül); a másik jelenet, amikor Carlito megjelentik Gailnél és az arra akarja ösztökélni őt, hogy törje rá az ajtót, Pacino arca az ajtónyílásban szuperközelivel úgy van felvéve, mint Jack Nicholson a Ragyogásban („megjött apuci”). Ez a beállítás még tréfás is, mert bár Carlito is a nőjére töri az ajtót, teljesen más célzattal teszi, mint Jack Torrance. De a végzetük ugyanaz.

Kulcsszavak: De Palma

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés