2010. 01. 01.
A sebhelyesarcú (Scarface - 1983)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Brian De Palma alkotása a világ egyik legfélreértettebb gengszterfilmje. A közvélemény fesztelenül hódol be az olyan ismertetőknek, amelyek egy kaptafára húzva magyarázzák, miszerint Tony Montana története nem más, mint a kegyetlenségek kaptatóján csúcsra ért és ott az arroganciája miatt elmagányosodott, majd elborult elméjű gengszter bukásának a krónikája, akinek a végzetét a saját húga okozta. Ebből kb. csak annyi igaz, hogy egy Tony Montana nevű karakter tényleg szerepel a történetben, Al Pacino játssza. A többi: kamu.

 

Kamu, mert Tony Montana nem pusztítja el a környezetét, hogy a csúcsra érjen; amikor meg már ott van, a bukása sem annak köszönhető, hogy paranoiájában még a barátait is keresztre feszíti, a húgának meg végképp semmi köze sincs az egészhez; mi több: Montana végzete abból ered, hogy egy rossz helyen és egy rossz pillanatban nem volt elég kegyetlen. De kezdjük az elején.

 

Először is szögezzük le, hogy a film művészi megformálását nem lehet oldalakon át elemezgetni, az ugyanis teljesen középszerű: leginkább statikus vagy gyengéden mozgó, kistotálos és félközeli, teljesen kiszámítható beállítás-ellenbeállításos képek váltogatják egymást, az operatőr tartotta magát a középbeállítás akadémikus sémájához is. Az más kérdés, hogy a film színorgiával tüntet, de ez nem a képekkel való játszadozás önfeledt öröméből fakadt, hanem abból, hogy a sztori a ’80-as évek elején játszódik, amikor mindenki műszálas, rikító ruhákban és kihajtott gallérú ingekben ugrált a tükrösgömbök alatt a diszkókban. (Amelyekből itt is kapunk eleget.) Viszont nagyon sikeres ötlet volt Ferdinando Scarfiotti díszlettervezőtől, ahogy megkomponálta Montana villáját: a földszint vörös (mint a vér), a freskók a pompeii festmények utánérzései, Montana dolgozószobája viszont fekete és kissé III. Napóleon stílusában van berendezve: az arany és sötétség szobája ez, amelyben az íróasztalhoz vörös szőnyeg vezet a külvilágból...  

A film zenéje a mai fülnek már élvezhetetlen, hiszen a ’80-as évek diszkóslágereinek tompított hangulati koppintásából áll, dominál ráadásul a szintetizátor, amit jobb filmesek már akkor sem vetettek be. A párbeszédek funkcionalisták, mindennemű érdekesség nélkül, ami nem is csoda, mert Montana egy folyton háborgó bunkó, a körülötte mászkáló karakterek viszont a zsánernek megfelelően egysíkúak, különösen a munkatársai, akikről semmi többet nem tudunk meg, mint hogy hallgatagok és nyomásra működnek, mint a műanyag ugróbéka. Még Manny (Steven Bauer), a tragikus véget ért, különben a jószívű tahót alakító barát is csak annyit tud kihozni magából, hogy ott lebzsel állandóan a főnök hónalja alatt és igyekszik fedezni őt, meg időnként észt oszt. Tragédiája, hogy beleszeretett Montana húgába, Ginába (Mary Elizabeth Mastrantonio), ugyan ad egy másodvonalat a filmnek, de annak egyben a gyengéje is lesz ez a mellékvágány, hiszen kiszámítható már az első szemezésüktől kezdve, hogy meglesz ennek a böjtje, még Montanánál is, aki mindvégig semmit sem sejt erről az egészről.

A másik nő: Montana felesége, Elvira (Michelle Pfeiffer) meg lényegében teljesen fölösleges volt a történetbe, egyetlen mozzanattal sem vitte előre az eseményeket, léte még csak arra sem volt ürügy, hogy Montana miatta nyírja ki a nő szeretőjét, az ő korábbi jótevőjét (hiszen bosszúból tette, mert az az életére tört), De Palma viszont ez által belehúzhatott egy kommersz érzelmi szálat is a sztoriba. Azonban Pfeiffer szerepe nem emelkedett túl a már akkor is a közönség könyökén kijövő „unatkozó és hisztériás szépasszony a nehézfiú mellett” c. zsánerkarakteren, aki nem elég, hogy buta és szőke és egész nap csak sütteti magát a napon, végül úgy hagyja faképnél a férjét, hogy jelenléte senkinek sem hiányzik a továbbiak folyamán. Egyébként addig sem hiányzott, ugyanis nem volt jelleme, legtöbbször napszemüveg mögött, összeszorított szájjal bámul ránk, és látványosan unja a rózsás helyzetét, amelyhez igazán fölösleges volt a művésznőt szerződtetni, akárki megtette volna az utcasarokról is.

 

Aki egyedül értékelhető teljesítményt nyújt, az Al Pacino: ha ő nem lenne, igencsak hervatagon nézhetnénk a filmet. De ahhoz, hogy megértsük Pacino alakításának a hatásosságát, hántsuk le a félreértelmezéseket a műről, amelyek úgy tapadtak hozzá az elmúlt évtizedek során, mint a kagylók a hajóroncsra.

 

Az első, mindenki által feltartott kezekkel elfogadott alaptétel ez: Montana könyörtelenül, mások – így a saját jótevője - hulláján átgázolva építi ki a mocskos kis kábítószerbirodalmát Miamiban, ahová kubai menekültként érkezett 1980-ban, amikor családegyesítés ürügyén Castro egy árukapcsolással a társadalom szemetét is az amerikaiakra sózta. A film tehát ennek következtében bővelkedik a durva jelenetekben. Ez azonban nem igaz.

 

Montana ugyan már Kubában is gyilkos volt, ezt az anyja sejteti: ránéz a fia által hozott ezer dollárra és megkérdi, hogy ezért kit kellett megölnie. Montana tehát egy született gyilkos, akinek ahhoz, hogy öljön, nem kell jellemfejlődésen átmennie. Bemelegítésként egy kommunista funkcionáriussal végez a menekülttáborban, ez által jut zöldkártyához, s kezdheti meg amerikai karrierjét tányérmosóként a lacipecsenyésnél. Aztán kap egy kis „melót”, amelynek keretében merő önvédelemből kénytelen a barátaival szitává lőni a megbízója csalárd kolumbiai üzletfeleit, amelynek jóvoltából immár Frank Lopez (Robert Loggia), a helyi kiskirály bizalmasává válik. Amikor üzleti látogatást tesz Bolíviában Alejandro Sosánál (Paul Shenar), a szőke kokainbárónál és az megöleti a besúgással gyanúsított kollégáját, Omar Suarezt (F. Murray Abraham), ő pedig lepaktál vele a szállítmányokról, még mindig semmi rosszat nem csinált, némi – bíztató üzleti sikert sejtető - hatáskörtúllépésen kívül, amelyet azonban Lopez megbocsátással kezel. Mást nem is nagyon tehet, ugyanis Montana egy idő után egyszerűen kihátrál a szolgálatából (hogy ezt miként tette, a film nem fejti ki), és saját iszákjára kezd el dolgozni. Amelyről egyébként a film semmit nem dalol el, megkímél tehát minket az összes szennyes részlettől, amelyekre pedig nyilván kíváncsiak lennénk a kezdeti láncfűrészes gyilkosság alapján, amikor a kolumbiaiak széttrancsírozták a szeme láttára a barátját. Több ilyen jelenet azonban nincs a filmben, kár is várni rá. (Azt a butaságot meg hagyjuk, hogy ez a jelenet tiszteletadás Hitchcock Psychoja előtt, ennyi erővel minden olyan jelenet tiszteletadás, amikor pisztolymentesen kinyírnak valakit egy fürdőszobában.) Aztán Montana megöli Lopezt, de ez sem a filmkritikák által sokszor sulykolt terjeszkedési kényszeréből adódik, hanem egyszerűen abból, hogy Lopez féltékenységének hirtelen felindulásából meg akarta öletni őt, egyébként Miami királya láthatólag nem törődött volna egykori védence piti kis karrierjével. Szögezzük le tehát: Montana úgy ér fel a csúcsra, hogy ennek érdekében egyetlen konkrét bűntettet sem követett el a barátai ellen, az ellenségei közül is csak Lopez esik el, meg Bernstein (Harris Yulin), a korrupt rendőrfelügyelő, aki Lopezzel együtt eszelte ki a megöletését, tehát ők támadtak Montanára és nem Montana őrájuk.  

 

A második alaptétel ez: amikor már a felhőrégiókba érkezik, Montana körül elfogy az addig sem ózondús levegő, egy barátja sem marad, ellensége viszont annál több. Butaság: a barátai és munkatársai mindvégig kitartanak mellette, még az életük árán is, Tony nem magányosan fordult fel a luxusvillájában. Az ellenségeit meg össze lehet számolni a filmben: Lopezen és Bernsteinen kívül senki sem fog össze ellene, az ellenérdekű drogcsapatok még névjegyek alapján sem jelentkeznek be kihallgatásra a filmbe, Sosa pedig megnyerő bizalommal van iránta, csak akkor veszti el az eszét, amikor Montana nem hajlandó megakadályozni közös ellenségük (akinek még az arcát sem láthatjuk) beszédét az ENSZ-ben, és megöli Sosa régi bizalmasát, ami azért – legyünk őszinték – elég életszerű bontóok egy üzleti kapcsolatban.

A harmadik, leginkább félresikerült rögeszme: Montana a bukását a húgának köszönheti. Csacskaság. Tény, hogy Montana megöli annak férjét, Mannyt és Gina meg reá lő az ostromlott villában – de ezt akkor teszi, amikor az egész házban már hemzsegnek a bérgyilkosok, akik aztán le is kaszabolják a hölgyet. Manny azonban még így is csak arra volt jó, hogy egy konkrét pillanatban Montana eszelős, atavisztikus indulatának a célpontja legyen, ezzel viszont azonnal be is fejezi rövid dramaturgiai pályafutását, mert amit utána Gina tesz, az már az adott szituációban nem oszt, nem szoroz a végkifejletet illetően. 

A negyedik tétel: Montana egyre hisztériásabb, arrogánsabb, önzőbb és paranoidabb lesz az idők folyamán, jelleme tehát – a környezet kárára - katasztrofálisan romlik. Mármost tekintettel arra, hogy az égvilágon semmit nem tudunk meg az ügyeinek a hátteréről, továbbá bűnt nem követett el a szemünk láttára, kissé nehéz értelmezni ezt a belemagyarázást a személyiségébe. Mint ahogy jeleztük, mindig is gyilkos volt; Mannyt pedig már a film elején figyelmezteti, hogy ne merészeljen a húgához érni, tehát nem arról van szó, hogy a film végére már a barátait is megöli, mert megölte volna Mannyt is bármikor e „bűnért”, mint ahogy bárkit is, aki Gina közelébe merészkedik. (Neki ui. Gina volt az egyetlen olyan ember, aki tiszta maradt.) Montana egy bunkó volt és az is maradt, akiben a nagyfeszültséggel járó hatalmi játszmák során szükségszerűen nőtt meg az igényszint a nyugalomra, de azon kívül, hogy bírálattal illeti Mannyt a biztonsági intézkedések szerinte látványos elégtelensége miatt, meg összeveszik egy bankárral, semmi sem igazolja, hogy paranoidabb lenne a korábbi átlagánál. A neje sem azért hagyja ott, mert nem bírja tovább a feszültséget, hanem egyszerűen csak kokainmámoros életuntságból, de ő alkatilag ilyen szétrongyolt személyiség, hiszen már a legelején, még Lopez barátnőjeként is így viselkedett, nem kellett ehhez a széteséshez Montanához társulnia.

 

És itt térjünk vissza Al Pacinora: ezek után nagyot alakított-e a filmben?

 

A gengszter- és maffiafilmek rajongói a fentiek alapján már nyilván rákerestek az interneten a Molotov-koktélok helyes használatának a módszertanára, hogy aztán újkeletű tudásukat valamelyik ködös éjszakán a jelen cikk írójának a nagyszobájában kamatoztassák, de azt a fájdalmas dolgot kell állítanunk, hogy igen is, meg nem is. Pacino egy arccal, egy akcentussal, egy fellépéssel játssza végig az egész filmet, művészi kelléktára kimerül abban, hogy legtöbbször félig nyitott szájjal (mint a cápa, vagy a krokodil) néz másokra és otrombán, lekezelően közli mindenkivel a véleményét, továbbá időnként hidegen ráordít valakire a környezetében, hogy álljon le. Jellemfejlődése csak abból áll, hogy egyre jobban túrja bele az orrát a kokóba, amely halála pillanatában zsákokból kiborulva púposodik az asztalán. Személyisége enyhén szétesik, ráncai lesznek és egyre zavarosabb a tekintete, ez tény, de ez nem ered az életmódjából (hiszen arról semmit sem tudunk), inkább az unalomból, hogy nem tud mit kezdeni magával. Kétségkívül azonban tudott súlyt adni a figurának leginkább azért, mert állandó bizonytalanságban tartja a film a nézőt, hogy mikor fog kirobbanni nála valami kiszámíthatatlan reakció - vagy épp mások oldalán mikor fog bekövetkezni ugyanez, amikor már tele lesz a hócipőjük az önmagától egyre inkább elidegenedő üzlettársukkal, mint bizonytalansági tényezővel. De ez még kevés az üdvösséghez - miért lett akkor mégis olyan nagy ez a szerep?

 

Egyetlen momentum miatt - a film ennek köszönheti a túlélését. Van egy pillanat, amikor Montana nem hajlandó átlépni egy bizonyos morális határt: inkább megöli Sosa emberét, mintsem hogy az felrobbantson egy autót, amelyben a célszemélyen kívül – váratlanul – annak felesége és gyermekei is utaznak. Ezt már nem veszi be a gyomra. Mivel a film álszenten megtakarította Montana mocskos módszereinek az addigi szemléltetését (ha jól megfigyeljük, néhány közvetlen munkatársán kívül még azt sem tudjuk, hogy egyébként hány emberrel és milyen módszerekkel irányítja az államocskáját az államban), így e pillanatban Montana hőssé válik a szemünkben. Mégpedig egy igen kényelmes hőssé, hiszen akiről az eredendő taplóságon kívül mit sem tudunk, azzal könnyű azonosulni egy olyan szituációban, amelyben a döntésével minden normális embernek csak azonosulnia lehet. Manny szerepe itt kap némi hangsúlyt, hiszen mielőtt még erkölcsi emelvényre állítanánk hősünket, gyorsan kellett egy ellenpont, hogy a rendező (aki mindig is kényes volt az igazságosztásra, nála mindenki folyton megbűnhődött) bemutathassa, hogy Montananak valamiért mégiscsak meg kell halnia. Ez pedig Gina és Manny románcának a széttaposása volt, mert Montana nem akarta, hogy a húgát egy olyan alak hálózza be, mint amilyen ő maga is.

 

Olcsó indok volt ez a befejezéshez, ezt a forgatókönyvet író Oliver Stone is érezte, ezért bepréselt a filmbe egy önmarcangoló zárójelenet-töredéket: halála előtt Montana motyog egy sort a monogramos karosszékébe roskadva azon, hogy miért is kellett ezt a gazságot megtennie Mannyvel. Mivel tehát megbánta bűnét, ezért megölése egy gyónás utáni gyilkossággá válik a néző szemében. Montana, ha úgy vesszük, új emberré vált – s akkor jön a számonkérés a múltból. Montana kilép a sötét dolgozószobájából a fényre, ahol a vörös falak fogadják, amelyek már nemcsak a festéktől veresek; ő pedig széttárt karral kapja hátulról a halált és zuhan a medencébe, a vízbe.

Erre mondta Heltai Jenő: „Könny. Kacagás. Mint happy-end, a Végzet./Egy centiméter igazi költészet/És háromezer méter butaság”.

Kulcsszavak: De Palma

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés