A filmtörténeti legendárium lapjain lángbetűkkel izzik fel a történet, hogy Robert Rodriguez az első játékfilmjét 7.000 dollárból hozta össze, amelyhez az orvostudomány is a zsebébe nyúlt, ugyanis gyógyszerkísérletre jelentkezett a kezdőtőke érdekében. Ez tény, nem is kérdőjelezzük meg. Azt már annál inkább, amit a rendező utána szendén hozzágyártott, hogy ti. a filmet csak egyfajta kísérletnek szánta, nem is akart ő vele piacra kerülni. Nehezen hihető, hogy valaki azért hajlandó ismeretlen dilibogyókat vagy félig döglött bacilusoktól hemzsegő vakcinák beltartalmait a véráramába nyomni, mert egy home video érdekében játszogatni van kedve.
A filmen persze ordítva ütközik ki a 7.225 dollár. (Hogy már pontosak legyünk.) Az összes lepattant helybeli statisztapótléknak az alakítása maga a tömény antiplaszticitás, mert az semmi mást nem hagy maga után, csak kívánnivalót: egy halom karót nyelt alak próbál mozogni a kamerák előtt, sem átélés, sem természetesség nincs bennük, olyanok ráadásul, mint akik nem tanulták meg a szövegkönyvet, mert mielőtt mondanának valamit, mindig előbb látványosan kapcsolniuk kell, mint a fáradtakkus biorobotoknak. Szókincsük egyébként is elég aszályos, jellemfejlődésüknek nyoma nincs, viszont lehetetlen nem nevetni a gyászos kinézetükön. Rodriguez az általa kezelt 1 db. olcsó, torzító kamera kezelését egyetlen ötlettel próbálja meg feldobni, hogy ti. időnként távolból ráhajrázik egy-egy személyre, továbbá igyekszik szuperközeliekben és premier plánokban gondolkodni, ez utóbbinál némi problémát okoz, hogy a szereplők fejének fele rendszeresen kicsúszik a képsíkból. Ráadásul az egész életlen, a bődületességi szint csúcsmángorlását pedig az jelenti, hogy a szereplők néha felgyorsított mozgásfázisba lépnek, kapván így egyfajta torz burleszkfeelinget, bár a történet akarnok drámaiságához ezek illettek a legkevésbé.
No igen, és a történet: annyi benne a logikai buktató, hogy motocross-pályát lehetne nyitni rajta. Egy háromtagú kommandó rohan le egy fogdát, amely bántóan hasonlít az útszéli falatozókra. (Pedig tényleg egy sitt volt.) A fogvatartottak mind géppisztolyokat őrizgetnek a celláikban – aztán, miután megölik a támadókat, inkább úgy döntenek, hogy ők is elmennek, már sok volt itt a jóból. Azul (Reinol Martínez), a célszemély közben kifizeti a nyugdíjas börtönőrnőt, aki ráengedte a gyilkosokat. (Ő tényleg ott dolgozott a másik őrrel együtt. Rodriguez hálás volt nekik, mert nem kellett egyenruhákat varratnia.) Aztán Azul látogatást tesz régi üzlettársa városában, leszámolási célzattal. Mocoról (Peter Marquardt) semmit sem tudunk, csak azt, hogy jó női vannak és szereti ápolni a körmeit. Kapcsolatuk háttere a néző fantáziájára van bízva, nyilván összevesztek a gellert kapott papírtálcaüzletük nyereségén - hát nem mindegy? Azul ujjgyakorlatként kinyírja Moco bárjának az alkalmazottjait, de a csapost és a szintetizátorzenészt életben hagyja, hadd maradjon szemtanú…
Ezzel az elhízott dúvaddal (aki a világ legrondább nőivel hempereg egy matracon) keverik össze a jámbor vándorzenészt (Carlos Gallardo), pláne, hogy még a gitártokjukat is elcserélik. Aki meg tudja mondani, hogy ez pontosan miként esett meg, kap repjegyet Mexikóba. Az utcazenész (vagyis spanyolul el mariachi) végül önvédelemből legyilkolja Moco embereit, de sajnos végül a lófejű és nála legalább két cipőmérettel nagyobb nőjét (Consuelo Gómez) is hidegre teszik Azullal együtt, Mocot meg ő, mert annak házigerillái hirtelen vállat vonnak a készülődő tűzharc láttán. A film végén El Mariachi felszáll a nője mocijára, odakötözi annak pitbullját a hátsó ülésre és nekivág a sivatagnak. Ő már nem gitározik többé… (A pitbull a film egyik húzóegyénisége, Rodriguez folyton bevágta inzertként a kiferdült szemét, meg lihegtette is, nyilván volt valami mondanivalója ezzel, kutya, amely liheg és néz… Hát persze: kutyameleg van!)
A forgatás körülményei a szokásosnál is nyersebbek voltak a költséghatékonyság miatt. A mexikói városkában rögtön ráállt a helyi sajtó, hogy mit zavarja itt a vizet, azazhogy a port, ezért kénytelen volt mind a két újságírónak statisztaszerepet felajánlani. Vízipisztolyokat és játékfegyvereket használtak, a vért paradicsomlével feltöltött óvszerekkel oldották meg, ugyanabban az egy kamerában cserélgették a lencséket, hogy úgy tűnjön, mintha sok felvevőállásból dolgoznának, Rodriguezt meg egy kerekesszékben ülve tologatták, de ettől függetlenül is elég sokat döccen meg a kép, a forgatás meg tele volt improvizációkkal, ilyen lett a teknőc az úton, meg hogy a főhős elfelejtett fizetnie a kókuszért a legelején, ezért be kellett tenni a filmbe erről egy mentegetődző megjegyzést stb. A film végén még majdnem baleset is történt, mert Marquard mellén tényleg úgy robbant szét a vérzacskó (vagyis az óvszer), hogy a színész – aki egy szót sem beszélt spanyolul, ezért azt sem tudta addig, kinek mit mond – a szó szoros értelemben a földre roskadt a fájdalomtól. (A stáb alacsony költségvetésére jellemző, hogy nem találtak elég felnőttet a dologhoz, ezért Moco bandája tele van suliból lógó tinédzserekkel.)
Rodriguez eredetileg csak egy kis pénzt akart ezzel összeszedni, de nem csoda, hogy amikor spanyol-amerikai videoterjesztők megnézték a végterméket, undorral dobták vissza azt. Rodriguez végül – minden mindegy alapon - a Columbia Pictures vezetőinek is megküldte, akik viszont megelőlegezték neki a bizalmat, átírták az egészet 35 mm-es filmre (ez viszont már 220.000 dollárba került), és terjeszteni kezdték. Volt humorérzékük. A mű így 2.000.000 dollárt gyűjtött össze, ami ugyan semmi az amerikai piac egészéhez képest, de a 7.225 dollárhoz képest nagyon is sok volt. A Sundance Filmfesztivál nézőserege is honorálta a rendező küzdelmét az elemekkel, és a közönségdíjat nyújtotta át neki, arról nem is szólva, hogy megjelenhetett a Cannesi Filmfesztiválon. Ahol persze semmit sem nyert. Még szép. Viszont a cég beutaztatta Rodriguezzel a világot, s ő népszerűsítette is a terméket. (Még két jelentéktelen fesztiváldíjat nyert.)
A filmet nem lehet összemérni egy „rendes” alkotással, de nem is ezért támogatták Rodriguezt a Columbiánál. Az ugyanis letagadhatatlan, hogy a rendezőnek volt érzéke a színészek irányításához, s kézben tudta tartani a történetet is, mert az nem esett szét elemeire, volt ritmusa és belső arányossága, nem nélkülözte a finom (nem verbális) humort és nem unalmas. (A film legjobb jelenete egyébként nem valamely akciórész, hanem az, amikor a zenész bemutatkozik az első tequilacsárdában és a báros bemutatja neki a „zenekarát”.) Gagyi volt, de ha egy profi stáb áll mögötte, simán megüthette volna az átlagos B-filmek színvonalát, ami 24 évesen elég bíztató kezdetet jelentett. Az is igaz, hogy akkor viszont elveszett volna a film eredendő bája, amely az esetlenségéből eredt. A terjesztő tehát nem a filmben látta meg a nagy dobást, hanem a lelkes rendezőben. És helyesen tevé.
Adott is még egy esélyt Rodrigueznek, aki ezek után megcsinálhatta a hasonló tematikájú Desperado c. filmjét, amely minden komolysága ellenére is inkább csak egy ultrabarokk giccs lett, a folytatás, a Volt egyszer egy Mexikó még erre is rátett egy lapáttal, ez utóbbit a kritikusok már olyan bús elnézéssel kezelték, mint egy haldokló félrebeszélését az orvosi konzílium.
De Rodriguez milliókat termelt ki velük. Rodriguez befutott.
