Brian De Palma egy kissé késve úszott együtt az árral, amikor 1989-ben megcsinálta a maga „kötelező” vietnámi filmjét, amely műfaj a Reagan-korszak Amerika-mitológiájának futószalag-terméke lett. A film nemcsak a hasonló irányultságú művek között, hanem még a rendező életművében is elsikkadt, ráadásul annak idején még az árát (22.500.000 dollár) sem hozta be (kb. 18.600.000-et kapott).

A dolog valahol érthető is. Az alkotás ugyanis két részre oszlik: az első egy kegyetlen dráma, ikonografikusan szörnyeteg, bár egysíkú jellemekkel és a fellépésükből szükségszerűen következő tragikus véggel; a második része (azazhogy a film utolsó kb. egyötöde) viszont egy heveny, fantáziátlan, összecsapott lezárása a történetnek, amelyben a gyors és precíz katonai bíráskodásnak hála megbűnhődnek a gonoszok, a jóság meg retteghet tovább a maga rémálmaitól. A film ráadásul akárhol játszódhatna, ahol az amerikai (vagy a bármilyen) megszálló hatóságok megjelennek, csak nyelvet és egyenruhát kell cserélni, nem tekinthető tehát a vietnámi háború közvetlen reflexiójának még akkor sem, ha egyébként egy 1969-ben megjelent újságcikkből eredő – és persze a filmben erősen kiszínezett – eset volt az alapja.

Adott a szakasz, élén a teljesen kiégett, elembertelenedett, de a gyilkolástól még meg nem csömörlött, azt egyfajta minden reggeli mozgatórugónak tekintő Meserve őrmesterrel (Sean Penn) és őt hűen követő haramia-hármasával; ellentétje Ericsson közlegény (Michael J. Fox), a konok újonc, aki ugyan nem csodálkozik rá a hadivilágra (nagyon is tisztában van annak szabályaival), de képtelen azonosulni az őrmester és a „keret” többi tagjaival, akik úgy állnak bosszút a vietkongokon (meg persze a saját tehetetlenségükön), hogy egy hajnali őrjárat alkalmából elrabolnak egy falusi lányt, akit aztán előbb megerőszakolnak, majd (amikor már forróvá válik a helyzet) megölnek. Ericsson feljelenti őket, de senki sem hallgat rá, végül csak egy szerencsés találkozásnak köszönhető a tábori lelkésszel, hogy felfigyelnek az ügyre, és mindenki a végén megkapja a magáét. Ő meg összetörve élheti tovább a hétköznapjait, arra várva, hogy a „bajtársai” mikor szabadulnak ki - bosszút állni rajta - a kényszermunkatáborokból.

Kritika érte Fox bevezetését a filmbe  mivel ő alapvetően egy bámész-vigyori vígjátékalkat, itt viszont egy tépelődő, tehetetlen, majd összetört embert kellett alakítania. Tény, hogy nem az ő karaktere lett a film húzóegyénisége, fellépése csak a konvencionális, árnyalatlan „jó katona” szerepkörét tölti ki, egyfajta John Wayne kicsiben és fiatalon, aki azt az esküjét ugyan megtartja, hogy megöli az ellenséget, de azt már nem ragasztja hozzá a zsoldkönyvében, hogy megkínozza, megszégyenítse, megerőszakolja. A kritika túlzó volt Fox iránt: egyoldalú karaktere ettől függetlenül hiteles marad, mivel ilyen katonák mindig lesznek, pláne a civilek között (hiszen ő családapa, egy kislánya is van), akik nem arra tették fel az életüket, hogy önfeledten, veszélytudat nélkül, adott esetben pedig l’art pour l’art öldököljenek.

Az viszont tény, hogy simán lejátssza őt a vászonról Sean Penn, Don Darvey (Clark), John C. Really (Hatcher) hármasa. (A gyáva Diaz közlegényt alakító John Leguizamo sajnos észrevétlen marad, pedig ki lehetett volna hozni a szerepéből többet is, mint pár mondatot és végül a nem túl nehéz belenyugvását az eseményekbe.) Le, mert ők egyszerűen, ösztönösen és kihívóan gonoszok, akik láthatólag fel sem fogják tettük súlyát, a lányt csak tárgyként kezelik, mint ahogy egymást is. A cinizmus viszont – sajnos - nem mondható el róluk, mivel ahhoz intellektus kell, ők viszont egyetlen gondolatukat sem osztják meg velünk, a jellemük csak kurta, képzeletszegény beszólásokból, heccelésekből és sötét fenyegetődzéseikből áll, a történet pedig kitartóan Oanh (Thuy Thu Le) megerőszakolásának taszító előkészülete és még taszítóbb lefolytatása, majd a lány meggyilkolása körül forog. A jellembeli kegyetlenség „szépsége” persze most is fölényesen győzedelmeskedik a jóság vergődő egyszerűsége fölött – ez régi végeredmény (nemcsak) a filmművészetben, most is hozta a hatását: sajnos, a fenti hármasra kell leginkább odafigyelni, bár megjegyzendő, hogy az általuk alakított karakterek között semmiféle különbség nincs, mintha csak klónozták volna a jellemüket, ami szintén a film intellektuális szegénységére vall.

Brian De Palma egy-egy jelenetben visszatért régi önmagához, amelyet még az előtt gyakorolt, hogy beállt volna a kommersz mozgóképek világába. Ennio Morricone végcím-zenéje egyértelműen a rendező nagy sikerének, a Megszállottságnak a hangulatát variálja (kórussal és sejtelmes, elnyújtott dallamokkal), vagyis az Bernard Herrmann zeneszerző előtti tisztelgést jelenti. Ugyanakkor a történések közben hangulati átkötőelemként nem ez, hanem egy pánsípos motívum jelenik meg (meglehetősen gyenge hatásfokkal), ami egyáltalán nem illeszkedett a film hangulatához, ahhoz durvább és erősebb muzsika kellett volna. (Amolyan jó hitchcocki módon.) Arról meg nem is szólva, a pánsíp nem egy kifejezetten indokínai zeneeszköz…

És a film mégis szép. Hogy miért? Mert De Palma kétszer is ki mer törni a leíró jellegű történetszemléletből. Az egyik az a kép, amikor Oanh már ledöfve, megalázva, véres ruhában menekülni akar a katonák elől és lelövik őt. De Palma kedvence volt az a motívum, hogy a hős fut valahová, majd eléri a végzete: így ölték meg a Carrie-ben a negatív karaktereket (menekültek az áldozatuk elől), így találkozott egymással (teljesen ellentétes motivációk által) apa és lánya a Megszállottságban, így szalad bele a halálába a gengsztert alakító Al Pacino a Carlito útjában. Itt Oanh akar kifutni – bár arra fizikailag képtelen – abból a gyalázatos helyzetből, amit neki rendelt a sors, és így éri őt a méltatlan és megalázó pusztulás. A másik jelenet az, amikor a végén Ericsson leüti Clarkot, mert ekkor a nézőből szinte felszakad a sóhaj, hogy végre valaki ki mert állni „ezek” ellen.  

Az egyszerű jellemek, a túl egyszerűen lezáródó történet és leegyeszerűsített moralizálás azonban mégsem teszi a filmet érdektelenné. De Palmáról sok mindent lehet mondani, de azt, hogy bármikor is elfordult volna az „általános emberitől” és lesüllyedt volna az önkényes népszórakoztatás szintjére, nem. A tépelődő becsületesség nemességét is meg kell tanulnunk értékelni - és a film erre egy szép és méltánylandó példát adott.