John Carter, a kisvárosi pszichológus (John Lithgow) pillanatnyilag éppen gyesen van a kislányával, akit odaadóan nevel az onkológusként dolgozó felesége helyett. Kezd azonban visszavágyni a szakmájába, pedig azt nem adta fel teljesen, hiszen van ügyfele elég.
Saját maga.
Merthogy Carter egy lyukra futott gyermekkori kísérletnek köszönhetően egyszerre több személyben létezik: halmozottan tudathasadásos. Rendszeresen tiszteletét teszi nála Káin, a leggonoszabb énje, cigarettázva, napszemcsiben, pökhendi és – sajnos – kellőképpen innovatív ötletelésekkel, továbbá Margo, aki a végén teljesen átveszi a botkormányt, aztán meg még ott van az az idióta Josh is… Ennyi ember egyszerre még egy nappaliban is sok, hát még egy agyban. Carter azonban nem véletlenül találkozik önmagaival, ugyanis az akták szerint már rég elparentált apja, Dr. Nix (szintén Lithgow) felbukkan a városban, és ismét serdületlen gyermekeket akar begyűjteni a szokásos őrült pszichopróbáihoz, aztán hát ki lenne erre a legalkalmasabb, ha nem Carter és Carter, na meg persze Carter. Ő pedig, vagyis hát ő és Káin akcióba lépnek: tűnnek is el az anyák és a gyermekek a közparkból, s végül Carter neje kerül sorra, de nem azért, mert Nixnek a lányuk kell, hanem azért, mert az csalja a fiát. Nosza, a kocsiba be, mármint a csomagtartóba, oszt’ irány a mocsár.
E jelenetben Brian De Palma egyszerűen lenyúlta a Psycho híres jelenetét, amikor Norman Bates áll a vízparton egy fűszálat kényszeresen rágva és nézi a süllyedő kocsit. Amely itt sem hanyatlik bele teljes odaadással a tó mélyébe, ráadásul a hulla fel is támad benne, plusz felkél a hajnali nap. Korántsem olyan hatásos jelenet ez, mint a Hitchcock-eredetiben, épp azért, mert annak magányával, hallgatagságával és visszafordíthatatlanságával ellentétesen ebben halmozott lett a – kiszámítható – feszültségteremtés, ámde nem is azért csinálta ezt a rendező, hogy felülmúlja a mesterét, hanem tiszteletadási célzatból, hiszen a halottat akárhol eltüntethette volna.
De Palma mesterien bánt a sejtetésekkel: a film feléig sok jelenetnél alig lehet követni, hogy az megtörtént-e vagy sem, álom avagy valóság, a nézőre van bízva, hogy a szabad képzelet segítségével igyekezzen értelmezni a történéseket. A második fele azonban sokkal egyszerűbben szerkesztett, egy közönséges thrillerré változik, amelynek értelmezéséhez nem kell sem szürrealizmus iránti fogékonyság, sem asszociációs készség, mivel a rendező hirtelen elköti a lélektani csomót: bevezet a történetbe egy pszichológust, aki közérthetően feltárja a sötét titkot, majd Cartert kezelésbe veszi. Ő azonban kiszabul a fogságából és találkozik apuval, amely persze negatívan sül el (itt egy suta kis akciójelenet jön), de szörnyeteg hősünk megmenekül, hogy valamelyik alakjában továbbra is szeretett neje mellett maradjon. (Újabb tiszteletadás Hitchcocknak, hiszen Carter nő lesz a végén, Margo jelmezében megy ki a képből és bukkan fel újra, mint ahogy Norman Bates is önmaga féltudatában nem más, mint a saját édesanyja. Lehet egyébként, hogy Carter tényleg önmaga anyjává változott, ui. a filmben ugyan szó esik az apjáról, de az anyjáról nem. Az vajon mit szólt a kísérletekhez?)
A film azért lett szakmai bukás, mert egy dolog viszont bántóan hiányzik belőle: az izgalom. Mint ahogy jeleztük: De Palma a film elején még lubickol az összefüggéstelennek látszó, de azért mégiscsak értelmezhető képkapcsolatokban, itt tehát az intellektualizmus uralkodik, ami morfondírozásban tarthatja a nézőt, de nyilván nem sokáig, hiszen a titkok feszültségét előbb-utóbb valahogy fel kell oldani; ezt viszont túl egyszerűen hajtotta végre, vagyis elmondtatta az egészet a pszichiáterrel, a film második fele viszont így egy szimpla, nem túl eredeti, rövidtávú hajszává válik, ahol az addig agyserkentő eszmeiség hiányát nem sikerült kipótolni a kötelező izgalommal. Most a zene sem siet a rendező segítségére, megjegyezhetetlen és lagymatag lett Pino Donaggio végterméke. De Palma egyetlen mozzanatban persze megint megismétli önmagát: amikor Carter lányát ledobják az emeletről, alatta ott fut a megmentésére a neje szeretője, s ez olyannyira jellemző a rendezőre: a nagy filmjeinek a nagyjeleneteiben mindig valakit megy vagy fut a másik ember felé.
Aki megmenti az egészet, az Lithgrow. Egyik pillanatról a másikra alakul át a korábbi jellemével teljesen ellentétessé, a legzseniálisabb az, amikor a kihallgatás közben Margóvá leszen: ezt úgy teszi, hogy magába hanyatlik, majd felpillant, tesz egy másodperc töredéke alatt egy nyakmozdulatot, de olyat, mintha egy hirtelen villannyal felélesztett robot lépne működésbe - és már sejtelmesen mosolyog is. Ugyanakkor Lithgrow mégsem ripacskodik, nem játssza túl a szerepeit, de minden ízében félelmetes a cicázóan sötét tekintetével, lágy, de mégis fenyegető mosolyaival, amelyek tökéletes ellentétekben állnak a főalak, vagyis Carter begyulladt, kispolgári esetlenkedéseivel. (A többi színészre kár egy sort is pazarolni, tucatkaraktereket játszanak tucatszínészek élénkségével, bár nem ők tehetnek erről, hiszen a forgatókönyvbe nem volt beleszólásuk.)
A film nem volt éppen bukás (kerestek rajta cirka 10.000.000 dollárt), de a kritikusok nem voltak oda érte, a nézők meg egyszeri megtekintés után már nem nagyon emlékeztek rá. A De Palma életmű egyik elsikkadt darabja maradt, bár a köz elenyésző számú emlékező része még mindig Lithgrow fergeteges alakítása miatt tud róla eszmét cserélni. Megjegyzendő, hogy Lithgrow már szerepelt egy De Palma-filmben, mégpedig hajdanán a Megszállottságban, ahol – naná! - ő volt a legnegatívabb karakter. Hogy ezekkel a képességekkel miért nem tudott nagyobb karriert leszakítani Hollywoodban, az egy rejtély. Itt öt alakban is tökéletesen teljesít, miatta érdemes megnézni a filmet. Meg persze a tóparti jelenet miatt.