Ez az, amit úgy hívunk, hogy a totális középszerűség. Nem is tudni, hogy Francis Ford Coppola mire szánta ezt a filmet, mert az, hogy a Mario Puzo forgatókönyvéből írt anyag miatt nem fog hullámozni a tömeg a díjátadók alatt a széksorokban, azt öt Oscar-díjjal a zsebében már az első forgatási napon megsejthette.

A mű legnagyobb baja, hogy hangulatos ugyan, de több erénye nincs. A főszereplő nem is a Dixie Dwyert játszó Richard Gere és tsi., hanem maga a (valóságosan létező) Cotton Club nevű vendéglátóipari egység 1928-1931 között, amely a filmidő harmadát elveszi a dalaival, revüivel és táncaival, a másik harmadot meg azzal, ahogy a fekete zenészháttér egynémely tagja emocionális közhelyekkel beecsetelt, kissé viharos magánéletet él a színfalak mögött, amelynek (és akiknek) ráadásul még csak érintőleges köze sincs az alaptörténethez. Amely így jó, ha kitölti így a filmidő (maradék) egyharmadát, bár még ez is sok neki, mert az idő előrehaladtával az szelíden, elmélázva hullik szét elemeire, az egyetlen áthidaló elem a részei között csak az marad, hogy mindegyiknél valami nem túl frappáns ötlettel előkerül Dixie Dwyer, aki aztán nemakarom-módon részt vállal a konfliktusok elsimításában, amely egyébként rajta múlik a legkevésbé.

Dixie úgy került bele ebbe az aranycsöbörbe, hogy eredetileg trombitás volt egy fekete dzsesszklubban, ahol megmentette a pszichopata gengszter, Dutch Schultz (James Rernar) életét, s az hálából őt és öccsét, Vincentet (Nicolas Cage) felfogadta segéderőnek. Dixie elsődleges feladata az, hogy - a belső fizikoterápia kivételével – töltse be valahogy Schultz örökké nyűgös barátnőjének, Verának (Diane Lane) a szabadidejét, amiből több van, mint sok. (Megfigyelhetjük, hogy a gengszterek barátnői általában mást sem tudnak, csak unatkozni és utálkozni.) Most hagyjuk ennek a megbízásnak az életszerűségét, mert máris érzelmi betét következik a szokásos felhozatallal (szerelmes trombitaszólók, vad tánc, lecsitulás, ágy), aztán egy váratlan mozdulattal előbb Dixie, majd öccse is kilép Schultz szolgálatból: belőle filmsztár lesz, Vincentből meg gyerekgyilkos. (Ebből is látszik, hogy a karriert az alapoknál kell kezdeni.) Vincentet aztán kinyírják, ám nyomában nemsokára Schultz bukdácsol be az (igazi) Alvilágba, mert kicsapja őt a helyi térerőből Lucky Luciano. Így aztán Dixie aztán élheti világát a nővel, indul a vonat.

Dixie folyton belekerült valami slamasztikába, de mindig csak mint kívülálló, akinek semmi köze sem volt a történésekhez és annak megoldásában sem kap semmiféle szerepet a szimpla asszisztáláson kívül, aztán már megy is ki a képből, hogy leforgassa a következő filmjét. Az általa látott (de nemigen értett) bonyodalmak amúgy is olyan pasztellszínűek, mint az IKEA-tapéták, semmi csavar nincs bennük és még csak nem is kapcsolódnak egymáshoz. 

A szereplők ráadásul még csak gengsztereknek sem minősíthetőek a puhakalapokon és a szórványos lövöldözéseken kívül, amelyekben Schultz mellett egyetlen főhős sem vesz részt személyesen. (Akik meg ott vannak, azoknak az arcát kispórolta a kamera). A filmnek így semmiféle mélymerítésű zsánerjellege nincs: a bűn világából nem ismerünk meg semmilyen jellegzetességet, legfeljebb annyit, hogy itt mindenki roppant elegáns, viszont amennyiben az elegáns urak között valaki útban van, akkor azt meg kell ölni, mert akkor már nem lesz. Ráadásul a színjáték a szesztilalom idején játszódik, ehhez képest épp ez a motívum nem kerül elő sehol, az elegáns urak is csak egyéni sértettségeik miatt marakodnak egymással. Közben szól a vad zene, enyelegnek és steppelnek a négerek, Dixie udvarolgat és bájolog, Schultz időnként vérben forgó szemmel ereszti ki a fáradt gőzt, Vera közben több mint látványosan megpimpósodik mellette, de aztán minden jó, ha jó a vége. Music!

A film csak annyiban érdekes, hogy jelzésértékként megismerhetünk néhány egykor valóban élt karaktert. Dutch Schultz (törzskönyvi nevén: Arthur Flegenheimer) valóban létezett, 1935. október 23-ig rontotta a levegőt Nem Yorkban, viszont nem holland volt, mint ahogy a szakmabeli neve mutatta, hanem egy német zsidó. Szerepe a filmben sem sok, elegendő annyit tudni az életéből, mint amennyit az bemutat, és tényleg úgy halt meg, ahogy azt Coppola leforgatta.

Vincent is létezett, mint Vincent Coll (1908-1932), aki egy idő után nehezményezni kezdte a neki jutó alacsony nyereségrészesedést, ezért szervezett egy önálló bandát és nekiesett a „hollandnak”. Eközben valóban meghalt egy kisgyermek és megsérült még több is az egyik bevetése során (1931. július 28-án el akarta rabolni Schultz egyik alvezérét a váltságdíj fejében), amiért is megkapta a „veszett kutya” (mad dog) melléknevet és rászállt az egész new yorki rendőrség, de hiába, decemberben már fel is mentették.

A filmben feltűnik még Charles – vagy ahogy jobban ismerjük: Lucky – Luciano is, aki közeli kapcsolatba került Collal, mivel Salvatore Maranzano, az olasz maffia duceje a fenti referenciamunka után Collt szemelte ki a feltörekvő rivális meggyilkolására. Rosszul járt vele, mert 1931. szeptember 10-én Luciano megölte Maranzanot a merénylet kiszemelt helyszínén, s ezek után Coll sem úszta meg: 1932. február 8-án, mint ahogy a film is bemutatja, egy telefonfülkében érte őt a halálos géppisztolysorozat.

Valós személy volt persze a klub vezetője, Owney Madden (1891-1965) is. Sok szerepe a filmben sem akadt, meg a valós életben sem, bár a mellékneve „killer” (gyilkos) volt, tehát nem volt olyan joviális, mint a filmben. 1933-ban egyébként tényleg bevonult a Sing Sing-be.

Ami érdekesség még a filmben – de szigorúan csak történelmi szempontból – az az egész művet átható faji kérdés, amelyet persze Coppola nagyon toleránsan és kibékítően kezel. A feketék közül senki sem léphetett be vendégként ebbe a bárba, csak mint a zene- és tánckar tagja, ott viszont alig van fehér ember. Ez a rasszista Maddennek volt köszönhető, aki a feketéket mindig mint a déli államok földtúróit, vagy mint dzsungellakókat mutatta be, tartósítva a róluk szóló sztereotípiákat – amellyel azonban éles ellentétben állt az, hogy a rádiók rendszeresen közvetítették a fekete zenészek számait, továbbá számtalan lemezfelvételt is itt készítettek el, vagyis a klub tette meg a legtöbbet azért, hogy a fekete zenészek országos elismertséghez juthassanak. A klub vezetőségének az egyik rögeszméje volt azonban az is, hogy „tisztán” fekete énekesnőket (még a kórusban és tánckarban) sem szívesen alkalmazott, hanem lehetőleg félvérekkel (mulattokkal) igyekezett dolgozni. (Akiktől még azt is megkövetelte, hogy 21 év alattiak legyenek és legalább 5 láb6 inch magasak, továbbá ne legyen göndör a hajuk). A film énekesnője, Lila Rose Oliver (Lonette McKee) is ebben a kettősségben szenved, hogy ti. senki nem tudja hová tenni őt: fekete vagy fehér? (Felléphet, mert fekete, de a szállodában meg fehérnek nézik.) A klub egyébként – a filmmel ellentétben – sosem engedett abból a szabályból, hogy feketék nem jöhettek be vendégként.

Az öncélú tananyag- és nosztalgiajellegtől eltekintve a film nem tudott semmi érdemleges teljesítményt felmutatni, így persze, hogy nem hozta be az árát, Coppola bevallása szerint az 65.000.000 dollárba került (bár hivatalosan csak 58.000.000 mutattak ki a főkönyvek), és alig a felét termelte ki az egészének: kb. 26.000.000 dollárt. Fred és Ed Doumani, két las vegasi kaszinótulajdonos itta meg ennek leginkább a levét, mivel az ő pénzük úszott el: 30.000.000 dollárt fektettek az anyagba. Pedig a tutira tettek: úgy gondolták, hogy a Coppola névvel mindent el lehet adni. Hát nem lehetett.