Ridley Scott most nem kötözte léggömbre az eredetieskedést: minden ízében egy akadémikus gyártmányt tett le az asztalra azzal az alig titkolható reménnyel, hogy a film legalább a hossza (két és fél óra) miatt megkapja az Oscar-nominációt. Három Arany Glóbuszra, öt BAFTÁ-ra és két Oscarra jelölték, de egyet sem kapott. A film ugyanis többet ígér, mint amit tud.

Denzel Washington üres tekintettel és agyagarccal játssza végig az egész történetet, amely megtörtént eseményen alapul: Frank Lucas (1930 - ), a fekete drogbáró a vietnámi háború végszakaszában kihasználta hadsereg morális állapotát és a Kambodzsában olcsón, de nagy tételekben vett kábítószert a hadikoporsókban szállíttatta haza, aztán Harlemben szétterítette a bárki számára elérhető árú cuccot Blue Magic (kék varázs) néven. Végül persze lekapcsolták, akkor viszont annyit dalolt, hogy abból operát lehetett volna írni: nem túl meglepő fordulatként a helyi rendőrség húzta a rövidebbet, mert a kábítószerrel foglalkozó osztályok háromnegyedet letartóztatták. (A valóságban Lucas az után fedte fel a kapcsolatait, hogy 70 évre ítélték, de már 1977-ben - a lebukása után két év múlva - a tanúvédelmi program tagja lett a családjával együtt, a mellesleg a szépségkirálynő feleségét is leültették és csak 2006-ban váltak el.)

A film még a valós tényeknél is egyszerűbb megközelítésen alapul. Frank Lucas (Denzel Washington), a kis gengszter egy nap magányossá válik: Bumpy, a fekete főnöke szívrohamot kap egy áruházban. Úgy dönt, hogy a már jó kiépített hálózatot magához vonja, s nem hagyja, hogy szétkapják azt a riválisok. Akik egyébként jó alappal oszthatnák fel újra a piacot, hiszen Lucas csak a főnök sofőrje és ítéletvégrehajtója volt… A film adós marad azzal, hogy pontosan miként is sikerül megszilárdítania a helyzetét Lucasnak, megelégszik annyival, hogy Kambodzsába utaztatja, ahol az összes megtakarított pénzét drogba fekteti és a fehér unokatestvérét használja fel arra, hogy az anyag Harlembe érkezzen. Meggazdagszik, magához veszi az egész családját és csinál belőlük egy igazi klánt, majd persze – a műfaj szabályai szerint – kötelezően összeházasodik egy bombázóval. Aztán egyszer csak – minden előzmény nélkül – azt veszi észre, hogy ő most lebukott.

Lucas élete még a film szerint is unalmas volt, minden nap egyazon menetrend szerint élt, de Scottnak sikerült erre rátenni egy lapáttal, mivel legyengített minden vonatkoztatási és konfliktuspontot a főhős életében. Tény, hogy Lucas unottan megöli az utcán az egyik adósát és felrobbantja az egyik kekeckedő rendőr autóját,  továbbá Scott kamerája élvezettel megy át a mocskos harlemi utcaképeken is, és mutatja be egy-egy röpke snittben, hogy pusztulnak el az emberek a főhős drogjától, de egyébként semmit nem tudunk meg az üzelmeiről, soha nem látjuk őt egy „stáb” részeként, csak jelzést kapunk arról, hogy kollaborál az olasz maffiával, a rendőrségről meg mintha csak nem is hallott volna. Ez egyébként már csak azért is érdekes, mert az igazi Frank Lucas (aki a film tanácsadója lett…) egy félanalfabéta állat volt, akinél a házibüntetést a munkatársak rutinszerű agyonlövése jelentette, itt azonban ez elmarad, helyette inkább egyfajta vidéki gentlamen-feeling lengi körül az elegáns „nagytesót”.

Lucas tehát távolságtartó, de kellemes viszonyban van mindenkivel, élete a családjáé, emiatt teljes lappangásra rendezkedik be, tehát személyéből hiányzik mindenféle érdemi kiborulás lehetősége és a rendező nem vezetett be olyan személyeket sem, akikkel neki hosszabb távon meg kellene küzdenie. Lucas elegáns, karót nyelt és dögunalmas, igazi kispolgár, az övéhez képest még a könyvelőjének az élete is érdekesebb lehet, s ezt a hervadtságot Washington már jelzett abroncsba szorított jellemábrázolása sem képes felélénkíteni. Ráadásul Lucas csak teríti a kábítószert, de nem használja, nem látjuk még részegen sem, nem veszekszik sem a családjával, sem a nejével, erőteljes léptekkel, de fakó arccal ballag át a történeten. Mellesleg ennek feladásába is bukik bele, amikor a nője unszolására egy olyan alig feltűnő csincsillabundában feszít egy bokszmeccsen, amelyet nemcsak az állatvédők, de még a rendőrök is az érdeklődés felhördülésével szúrnak ki maguknak. Az viszont tény, hogy Lucas mérnöki pontossággal tervezi meg a mindenkori erőviszonyokat, de sok lehetőséget erre sem adott a rendező, mivel az erőviszonyok lényegében nem változnak a film végéig.

Aki az ellentéte lenne, annak ugyan zavaros és mozgalmas az élete, de végső soron ugyanilyen érdektelen alak: pedig Richie Roberts (Russel Crowe) nyomozó bíztatóan úgy lép be a képbe, mint a Serpico folytatását látnánk. (A valóságban helyettes ügyész volt.) Átadja a maffia általa fellelt 1.000.000 dollárját a rendőrségnek (ez a valóságban is megtörtént), s ezzel ott mindenkit magára haragít, mivel a korrupt társaságnak most a pénzt valahogy vissza kell juttatni a cimborák zsebébe. Mivel az eredendően is lepusztult Roberts idegileg kissé szaggatott lett a válópere miatt (ez egy kötelező kellék minden amerikai zsarufilmben: a főhős vagy elvált, vagy válófélben van, vagy egyszerűen lelécelt a felesége a kölyökkel), meg aztán a munkatársai is utálják, ezért megmentése érdekében kiszervezik őt egy speciális drogteam élére, ahol aprómunkával felderíti Lucas személyét. Akit aztán egyszerre csak lebuktat. Addig Scott megint eljátszadozik e karakter környezetében is a realizmussal, Roberts a film elején még bekerül egy-két csúf küllemű, van, ahol fajilag is generált konfliktusba (hiszen Harlemben vagyunk), amelyekből aztán mindig ki is tud hátrálni, meghágja továbbá az ügyvédjét is, de a további időben már csak a négy fal között agyal, meg fényképeket tűzdel ki a bemutatótáblára, továbbá estin járja ki a jogi kart. Aztán egy szerencsés véletlen kezére segíti Lucast és innentől kezdve már nem nehéz kitalálni a móka végét.

A két hős tehát csak a film végén találkozik egymással és akkor sem egyenrangú személyként, hiszen ha Roberts a továbbiak folyamán már semmit sem csinál, Lucas akkor is életfogytiglanit kap. A becserkészett drogbárónak tehát nincs választási lehetősége nincs – és köpni kezd.

A film izzadtságmentes karakterekkel és fordulatokkal befogadhatóvá tett története mellett az egyéb hangulati elemek sem lettek felhizlalva. A zene egyrészt nem korhű, másrészt maximális funkciója csak a nyugodt aláfestés, de nem az események érzelmi állapotának a felpördítése – ez utóbbi elvárást (ami nem volt) nehezen is tudná betölteni, mivel a filmben nincsenek akciójelenetek, nem kerülnek a szereplők túlsúlyos döntési helyzetekbe, nem fenyeget minket semmiféle drámai szituáció, ráadásul Scott minden csomót egyszerre köt el a végén. Az operatőr sem igyekszik figyelemfelhívő képeket kreálni a nagyvárosban, ráadásul Scott úgy gondolhatta, hogy mivel a műnek komor az alaphangulata (nincs is benne egyetlen szópatron sem), ezért a fényképezés is pasztellszínekkel dolgozik, kedveli a barna, kék meg szürke hátteret.

Ennek ellenére nem mondható, hogy az egész mű unalmas lenne, de csak azért, mert a néző folyton azt várja, hogy majd valami nagy fordulat fog nemsokára történni. Aztán a végén jön rá arra, hogy nem fog. És a hát a vége: az ráadásul még a szék mellé is ül. A nyomozó és a gengszter szinte munkatársak lesznek, közösen göngyölítik fel a korrupt zsaruk klánját, aztán még lelkileg is összeborulnak egymással, merthogy Robert lesz Lucas ügyvédje, amikor az 15 év után kiszabadul a fegyházból. Az alternatív befejezés szerint vidáman mennek egymás mellett az utcán, ezzel teljesen fellazítva a köztük korábban fennálló ellentétet, amely viszont Roberts karakterének a visszamenőleges kiüresedésével járt volna. Ezt szerencsére kihúzták a moziváltozatból, de ami benne maradt, az is ezt sugallta.

Szóval itt egy szép, rendezői oktatócsomagból megkomponált, kocogómozgású rutinmelót bámulunk, amelyet betehetünk a nagylélegzetű, de a filmtörténet ködös dűlőútjain elvesző filmek mellé, öt évenként leadja a televízió, de csak azért, mert ki kell aknáznia a filmjogokat, ha már megvették őket. Mi pedig megnézzük, ha már leadják.