A filmben az a ravaszság, hogy nincs benne ravaszság. Mármint látszólag. Bergman most nem akarta a szokásos ordítozó-vagdalkozó szituációt összehozni a történet félútján, amelyet pedig olyannyira kedvelt. Az NSZK-tévéanyagnak készült mű (amely így németül beszél) egy hűvös látleletnek lett tervezve, minden különösebb elvárás nélkül a színészi teljesítmény és a történetszövés rafinériáját illetően. Bergman most visszafogta a színészeit, nem engedett nekik nagy mozgásteret sem, hiszen csak zárt helyeken, félközeliekben láthatjuk őket erősen mozdulatkorlátolt állapotban: beszélnek és beszéltetnek, ülnek, néznek, néha felkelnek, és odébb mennek, aztán ismét leülnek valahol, vagy éppen értetlenül bámulnak bele a kamerába: csak az arcuk, az sugároz valami folyamatos értetlenséget. Hogy is történhetett ez?

Mármint nem a film, hanem az, hogy Peter Egermann (Robert Atzorn) meggyilkolt egy prostituáltat, akivel ötven perce találkozott a halála előtt. Ka (Kita Russek) még csak magára sem haragíthatta a letört menedzsert, aki ráadásul eleinte menekülni akart a nő budoárjából, vagyis hát a hajnalig bezárt kukkoldából. A rendőrség mindesetre alapos munkát végez. (Bergman szerette az ilyen vallatási jeleneteket, több filmjében is feldolgozta ezt.) Kihallgatják tehát Jensent, az ügy iránt kissé érdektelen pszichológust (Martin Benrath), aki mesél is a barátjáról, pusztán azt a „csekélységet” hallgatja el, hogy neki elsődleges célpontja Egermanné, azaz Katarina (Christine Buchegger) volt, mert szerette volna őt finoman elvadítani a férjétől, csak a nő (bár megingott) nem hagyta magát. Merthogy mégiscsak szerette Petert. Ami persze a kívülállóknak elég kérdéses,  Katarina ugyanis mást sem csinál, mint froclizza azt annak „vonalassága” miatt, amellyel aláveti magát az anyja meghívásainak, de képtelen átalakítani a mama életterét a menye kedvére, továbbá – hogy már a legfontosabb dolognál tartsunk - kielégíteni őt az ágyban. (Idáig tehát csak a Jelenetek egy házasságból két alapproblémájával állunk szemben: a rokonlátogatások nyűgével és a szexuális hiányosságokkal.)

A mama: Cordelia (Lola Müthel), a kivénült színésznő meg aztán végképp nem érti ezt az egészet, neki Peter csak egy sikeres üzletember, akinek (szerinte) legfeljebb egy dolog hiányozhatott a teljességhez: a gyermek, aminek a hiányát persze Katarinára keni. (Ez nemcsak azért fontos, mert ezzel felmenti a fiát az impotencia vádja alól, hanem egyben magát is a nő fölé emeli.) Felvonul még a homoszexuális Tim (Walter Schmidinger), a család barátja is, aki az öregedéstől rettegve és saját társadalmi helyzetének látványos önkínzásában tengeti a napjait, s aki kihívóan vallja be, hogy rástartolt Peterre, amikor látta, hogy az magányos a neje mellett. Ehelyett pechjére ő ismertette meg vele Kát, most pedig egy bűntény kiváltójaként adhatja elő szokásos sértett, pökhendi szellemességeit a rendőrségen. A kihallgatószoba viszont nem igazán az ő terepe: a rendőrfelügyelő ugyanis rendíthetetlenül mosolyogva néz keresztül rajta, épp csak annyit erőt pazarol rá, mint amennyit bármely tanú megkapna tőle, láthatólag teljesen közönyös Tim nemi irányultsága iránt, bármely pazarul önsajnáltató módon is igyekszik benne tudatosítani a férfi ennek a tragikumát.   

Hogy lesz ebből gyilkosság? Nos, ha valami egyszerűbb rendezőegyéniségről lenne szó, akkor nagyon könnyű módszerekkel. Lehetne látványos összecsapásokat levezényelni a meny és az anyós között (téma: egyik oldalról az ócska lakás és az, hogy miért tetszik annyira védeni a fiát, a másik oldalon: a meny meddő méhe); Tim esetleg lebukhatna, amint éppen szerelmet vall Peternek és Katarina jól kinevetné ez utóbbit; Jensen meg akkor égne le, amikor épp le akarja ráncigálni Katarináról a ruhát és belép a szobába Peter. (A filmben ott is van, csak nem csinál semmit.) Peternél természetesen be lehetne illeszteni egy lázadási kísérletet az anyja ellen (lezsírozott bukással, bár ezt a Jelenetek egy házasságból már felvázolta), meg esetleg egy verekedést a feleségével, aki végül beígéri neki, hogy Jensennel fogja tölteni az éjszakát. Kának a szerepe innentől kezdve már pofonegyszerű maradna: csak fel kellene idegesítenie a főszereplőt. Garantált siker, már lehetne is szabadni a zsakettet a díjátadókra.

Csak a világ nem ilyen. Nem kell ahhoz naponta pofozkodni és üvöltözni valakivel, hogy az illető egyszer csak feladja. Utólag persze már mindenki okos. Petert ráadásul nyílt inzultusok nem is érik, csak a felesége részéről. (Figyelem: őt a filmben meg sem hallgatják a rendőrségen.) Nem csoda, hogy álmaiban meg akarja őt gyilkolni. De miért is?

Mert Petert természetesen és nyugodtan emészti el a „bábuk” külvilága, amelyben persze leginkább belőle akarnak bábút csinálni. A munkahely kiszipolyozza, már önmagának is csüggesztően értelmetlen szerződésszövegeket diktál be az esti sötétben még mindig nála gubbasztó titkárnőnek – többet nem is tudunk meg erről, de ez az egy kép is elegendő a teljes elidegenedésbe vivő hajsza szemléltetésére.

Anyja szelíden ugyan, de elvárja, hogy több időt töltsön nála, holott Peternek a kevesebb is untig elég lenne ebben a relikviaotthonban tartózkodnia. Ezt persze nem a fiú és anya összecsapásában láthatjuk, hanem Katarina szemrehányásában, amint inkább inni kezd egy bárban, mintsem hogy az anyósánál töltse az éjszakát.

Jensen átveri őt, de ő már túl fáradt ahhoz is, hogy amikor erre rájön, behúzzon neki egyet. Hiszen mit lehetne mondani egy ún. barátnak, aki voltaképpen az ő lemorzsolásán dolgozik? Tim meg egy totális mellékszereplő az életében, aki véletlen kiútként az alantas vágyakat kínálja fel neki. Hová is menekülhetne ebből a helyzetből Peter, ha nem a feleségéhez?

A legrosszabb választás. Az álomjelenetben (amely leginkább olcsó sci-fiket idéz) ugyan nem csoda, hogy Peter végül belebújik a nő testébe, azonban Katarina az, aki a legtöbb igényt támasztja vele szemben: azt akarja tőle, hogy egyszerű legyen és természetes, s amikor látja, hogy erre Peter képtelen, amellett, hogy segíteni is akar neki (ő az egyetlen, aki érzékien és barátságosan ér hozzá), közben azonban a nők legundorítóbb, de mindig biztos módszerével a férfiasságában alázza meg, ha úgy adja a hangulata. A film egyetlen kegyetlen összecsapása is köztük történik meg, amikor Katarina a barátjuk előtt otrombán kigúnyolja a férjét amiatt, mert az nem tudta análisan meghágni őt.

Nem csoda hát, hogy amikor Peter találkozik Kával, felingerli őt a nő: az ugyanis nyugodt, primitív vágyak között él, természetesen, mint egy kis állatka, s egy könnyű örömjáratra akarja hangolni Petert. Akiben rögtön zárol a relé. Hiszen Ka minden, amivé ő nem lett! Megöli őt és utána análisan közösül vele – úgy, ahogy Katarinával akarta. Egy halott nőnél a kudarc sem vitaalap…

A film ügyessége tehát abban rejlik, hogy a rendező úgy mellőzi a nagy konfliktusokat, hogy finom tereléssel viszonylag sokat beszélteti a szereplőket önmagukról, mivel ezzel téríti el a figyelmet Peterről, a film igazi hőséről. Nem lehet ráadásul letagadni, hogy a szereplők között is a teljes közöny uralkodik: Jensen ugyan vágyik Katarinára, de amikor az nemet mond neki, unottan gombolja be az ingét; az anya finoman, de elborzasztó módon nyilván ezredszer adja értésére a menyének, hogy mennyire lenézi őt a gyermektelensége miatt, amit az látszólag fel sem vesz, mert legfőbb gondja, hogy hasonlóan látványosan utálja az anyósa lakását; Tim meg csak magával van elfoglalva, alig várja, hogy valaki előtt megint habzó nyelvvel nyalogathassa a sebeit, amely leginkább senkit sem érdekel. Még Peter egyetlen menekülési kísérletét – egy öngyilkossági próbálkozást – sem veszi senki sem komolyan, igaz, maga sem ad erre okot: ahogy rászólnak, már baktat is lefelé az épület tetejéről, hogy aztán Katarina szadista kárörvendését hallgathassa. A kísérletet tehát mindenki úgy kezeli, mint valami szokványos gőzkieresztést.

Ezek között kellene Peternek mindig „valamit” helyesen tennie. De a legtöbb, amit így elérhetne, az csak annyi lenne, hogy olyan létstílusban vergődjön tovább, mint a környezete. A film tehát céltudatosan nem akar kiaknázni egyetlen nagy konfliktuslehetőséget sem, mivel „úsztatva” adja elő a konfliktust: emiatt nem tekinthető egy „igazán” nagy Bergman-műnek, hiszen éppen a felfokozott drámaiságot nem tudja adni. Amit viszont igen, az borzalmas dolgok hűvössége, amelyet alig veszünk észre, amíg el nem vágják a nyakunkat. Vagy mi másokét.

Amikor Peter a fogdában van, negyedórán át igazgatja az ágyneműt, hogy az elvágólagos és sima legyen. Csak úgy, a saját kedvéért. Mást persze nem is lehet elvárni tőle az eddigiek alapján. Rádiót nem hallgat, tévét nem néz és nem is olvas semmit. Csak ül és bámulja a falakat, meg sakkozik egy géppel, magas szintre állítva azt. Sakk a halállal, akit csak ő lát?  Ki tudja? Neki már végre mindenki halott.