Bergmant úgy ismerjük, mint egy komor és időnként elég ideges rendezőt. Pedig nem volt ez mindig így. A dolog különben sem ilyen egyszerű, hiszen Woody Allennek ő a kedvence, pedig rá általában sosem volt jellemző a kifejezett rosszkedv, Bergmannak viszont Hitchcock volt a favorizált rendezője, annak meg Chaplin – ilyen apró filmtörténeti átfedések miatt aztán az ember megzavarodik a rendezők jellemét tekintve, ha csak a főbb filmjeiket nézi és semmi többet.

Bergman 1954-ben készítette a Szerelmi lecke c. filmjét – ennek aztán köze sincs a későbbi „bergmanok”-hoz: egy minden ízében játékos, könnyű darab, a korabeli olasz házassági és párkapcsolati komédiák északi lenyomata, amelynél legfeljebb a főszereplők nordikus arcvonásaiból és hisztériamentes viselkedéséből sejthetjük meg, hogy ez a történet mégsem a fehér sziklák között játszódik valahol Corleone környékén.

A mű egy klasszikus szerelmi háromszög története: David Erneman (Gunnar Björnstrand) lélekszakadva hajszolja barátja kocsiját, hogy elérjen egy vonatot, ahol aztán rögtön beleakad a kihívóan hideg szépségbe, Mariannébe (Eva Dahlbeck). Dahlbeck olyan jól tett eleget az elvárásoknak, hogy Bergmantól egy év múlva az Egy nyári éj mosolyában is ugyanezt a kacér szépség karakterét kapta. Mindkét Dahlbeck-karakter igazi úrinő, akik a pergő nyelvük mellett is valami kiismerhetetlen nyugalmat és kiszámítottságot árasztanak magukból. (Nem csoda, hogy annak a filmnek a végén is a nő lesz az igazi győztes.)

Aztán kiderül, hogy David és Marianne esetében tulajdonképpen férj-feleségről van szó, akik aztán ebbeli minőségükben lejáratnak egy semmit sem tudó és semmit sem értő rámenős utazó ügynököt, mert az azt hiszi, hogy Erneman úr csak egy közönséges utastársa a nőnek. A pár – minő véletlen! minő véletlen? – továbbra is egy irányba utazik, amelynek a végén egy elhízott, alkoholista szobrász, az épp önkéntes elvonókúrában vegetáló Carl-Adam (Ake Grönberg) várja Mariannét - ugyanis a felek épp válófélben vannak. David és Marianne kissé cinikus intellektualizmussal kötözködnek egymással egész útjuk alatt, majd a végállomáson David egy kihívó kísérletet tesz a felesége visszahódítására és fölényes győzelmet is arat a riválisán a zugkocsmában… A történet persze nem pusztán ennyiből áll, hiszen a páros hol egyedül, hol együtt vissza-visszaréved a múltba, a flash backekben azonban megint csak nem lehet csalódni, mivel azokban csupa bohókás mozzanat fogadja a nézőt, mintha az egész korábbi együttlétük egyetlen csínytevés lett volna egymás iránt – amelyben még a megcsalás és megcsalatottság is valahol belefért. Marianne, a sértett fél (a férje átmenetileg egy unalmas, de szép „betegével” kötötte le magát egy kis időre) sem úgy viselkedik, mint aki bosszút akarna állni hűtlen oldalbordáján – a laza, ötletszerű történetfüzérben ő is csak egy mosolygó, ám öntudatos szellemet játszik, aki tud bújni, de karmolni is; az viszont biztos, hogy ízig-vérig nőstényből van, mégpedig a hódító és fölényes fajtából, akit izgató meghódítani, de még izgatóbb megtartani is. A férje sem érdektelen persze: ő ugyanez hímben, függetlenül attól, hogy ránézésre ugyan sok mindent nem nézünk ki ebből a nőgyógyászi csinovnyikból. De mint tudjuk, minden csak a fellépésen múlik… A szereposztás tehát klasszikus: a nő kacér, a férj kihívó, a szerető meg egy otromba, átejtésre váró barom. Mintha egy olcsó olasz operát néznénk, bár azt már a trubadúrköltészet is tudta, hogy mi a legjobb szerelmi játék: összeveszni a kedvesünkkel, aztán kibékülni vele.

Itt érdemes visszarévedni a Jelenetek egy házasságból c. Bergman-darabra, amely lényegében ugyanebből az alaphelyzetből indul ki: mennyire máshogy alakul ott a szereplők sorsa! Hogy miért is? Abban a filmben Ulmann nem egy kihívó, magabiztos, a férjét fölényes önuralommal megleckéztető és visszacsábító nőt alakít, akiért érdemes harcolni, hanem egy rakás kispolgári szerencsétlenséget; mint ahogy a férje sem az a típus, aki vissza akarja hódítani a nőjét, hanem egyszerűen csak vinnyogva akar visszamászni a közös ágyba.

Kár a műről mélyebb elemzést írni, mert ugyan nyomokban Bergman el-elkomolyodik (a szokásos témákkal: elmúlással és az élet bizonytalan értelmével), de ezek pusztán futó érzékcsalódások maradnak a lendületes, pergő és a végén egy izgalmas fordulatot tartogató darabka többi elemei között. A film elején és végén egy barokk felhúzható játék három bábja mozog a kamera előtt (ez jellemző Bergman-motívum volt a korai filmjeiben): két férfi kering egy nő körül - a film sem több ennél, mert nincs ugyan a szereplőkön rizsporos paróka, a hanyatlás rokokó erkölcstelensége is távol áll tőlük, de leginkább önmagukat mulattatják öntudatosan és büszkén, a kibékülési játék élvezetébe belemerülve. Tudják, hogy az igazi szerelem olyan, mint a filmbeli barokk játékgép: mindig felhúzható.