A cannesi fesztiválon hosszú ideig mindenféle fura elnevezésű díjakat osztottak ki, volt például olyan is, hogy a „költői humor díja”. 1956-ban ezt Bergman szerezte meg az Egy nyári éj mosolya c. filmjével. (Ezt Arany Pálmára is jelölték.) A mű nem a rendező legnagyobb alkotása, de díj feltételeinek tökéletesen megfelelt: költői is, meg humoros is. Nem túl költői és nem túl humoros, inkább szolidan optimista és kedvesen megértő, egyenes folytatása az ezt megelőző Szerelmi lecke (1954) c. filmjének. Mindkettőnek a témája ugyanaz: hogyan tudják emberek az életet önmagában való értékforrásként elfogadva túllépni a sértettségükön, megcsalatottságukon ahhoz, hogy végre élvezni tudják egy nekik kedves ember közelségét. A két film kilóg Bergman életművéből, hiszen korábban a neorealizmussal kísérletezett, most pedig az olasz vígjátékok és biedemeier romantika lazább vonulatával, hogy aztán két év múlva elérkezzen A nap vége és A hetedik pecsét nehéz dramatikájához. Ami pedig a későbbi „bergmanok” illeti: ezekben aztán már szó sincs arról, mint itt, hogy ti. két ember játékosan fel tudja oldani a párkapcsolati problémákat azzal, hogy egyszerűen engednek az ösztöneiknek. A későbbi Bergman-filmekben éppen az a téma, hogy miként maradjunk meg valaki mellett, akit szeretünk, de bajunk is van vele.

Kik is szeretik egymást? Ha a karakterek elosztását nézzük, akkor sok eredetiségre nem számíthatunk. Ezt már csak az is biztosította, hogy a mű Lehár Ferenc: A víg özvegy c. operettjének a parafrázisa. Adott egy kisvárosi ügyvéd valamikor az 1850-1900 közötti periódusban: Fredrik Egerman (Gunnar Bjönrstrand), aki nem vas- , de inkább fakalapos: precíz életének egyetlen aranyága fiatal (és még érintetlen) felesége,  Anne (Ulla Jacobsson), aki olyan, mintha a Három a kislány c. Schubert-Berté darabból lépett volna elő: szende, de kíváncsi, vidám, de mégis szomorkás, aminek az oka is megvan, mégpedig az öregedő ügyvéd öngyötrő teológus fia, Henrik (Björn Bjelfvenstam). Neki pillanatnyilag fogalma sincs, hogy a vizsgák után az apja házában pihengetve kinek is udvaroljon: a nejnek, vagy a szolgálólánynak, Petrának (Harriet Andersson), közben pedig pusztán a testi vágyai miatt utálja önmagát. Egerman sincs éppen jobb helyzetben: a szívét régi szerelemének, az ünnepelt színésznőnek, Desiree Armfeldtnek (Eva Dahlbeck) az emléke tartja lázban, az ő nevét emlegeti félálomban a hitvesi ágyban, meg aztán a valóságban is, amelynek románcát csak az szakítja félbe, hogy hadgyakorlatról betoppan Desiree udvarolója, a leggonoszabb porosz katonai sablonokból összeöltött Carl Magnus Malcolm gróf (Jarl Kulle), aki nem kispályás játékos a nemiség terén: de mivel immár nyíltan csalja a feleségét, Charlottét (Margit Carlqvist), végül ő és Desiree összefognak egy vacsorameghívás leple alatt a viszonyok végleges tisztázására. Az éjszaka alatt ez meg is történik, mindenki megtalálja a maga párját, még Petra is Frid (Ake Fridell), az öregedő és enyhén alkoholista házimindenes személyében. Mégpedig konfliktusmentesen, mert még az orosz rulettről is kiderül, hogy volt benne egy kis csalafintaság....

Frid árulja el, hogy hány mosolya van egy nyári éjnek: a szeretőké, az okos számítóké és a magányosoké. De a végén senki sem lesz magányos, mert kurtán-furcsán bár, de mindenki megleli a magáét. A leggyengébben azonban a gróf alakja lett megformálva, mert bár a többieknél mind megérthetjük, hogy miért mit tettek, igazából ő és a felesége nem számíthattak senkire sem, hiszen a többiek között történt egy párcsere és egy egymásra találás: így hát nekik nem maradt más, mint a megbékélés, amit a forgatókönyv két mosollyal a végén le is tud.

A film egyenes folytatása a Szerelmi leckének, hiszen ugyanaz a két főszereplő játszik benne (egymással): Gunnar Björnstand és Eva Dahlbeck. Ez utóbbi teljesen a korábbi szerepét éli át,  Björnstand viszont felismerhetetlenre lett maszkírozva a festett hajjal és a szakállkával. Az ő szerepe kissé módosult a korábbiban megtestesült elváráshoz képest: nem játékos, inkább mókásan szerencsétlen lett, aki nem képes eldönteni, hogy pontosan mit is akar az élettől egészen odáig, amíg az végül leckét nem ad neki egyszerre a halálfélelemmel és a felesége elvesztésével, hogy végre visszataláljon ahhoz az asszonyhoz, aki mellesleg már gyermeket is szült tőle – és ezt csak most tudja meg. A film tehát nem is az öncélú szexuális és „haragszom rád”-játékosság, hanem inkább a megnyugvás, a révbe érés kellemességével ringatja el a nézőt. Ezt különben a négy emberöltőnyi múltba helyezett szituáció is bizonyítja, Bergman határozottan szakít a neorealizmussal, mi több: a mindenféle realizmussal, inkább beleforgatta a történetét egy olyan korszakba, amikor még (az elfojtások miatt) átláthatóaknak tűntek a társadalmi és erkölcsi erőviszonyok. Ebből most neki sincs kedve kilépni: ebben az operettlibrettónyi filmben nincs semmiféle társadalmi konfliktus, a szolga is a cselédben találja meg élete párját, a fiatal meg a fiatalban, a középkorú férfi a régi szerelmében, a gróf pedig a grófnéban. Minden levarrva, minden lezárva, minden érthető és egyszerű.

Egy helyütt azonban „elengedi” magát a rendező: a vacsorajelenetnél, amikor Henrik hirtelen kiborul, hogy mindenütt csak hazugságot lát maga körül. Nos, ez már a későbbi „nagy” bergmaniáda egyik kegyetlen fuvallata: az ön- és társadalomkiismerés feljajdulása.

A film életvidám kedvességét bizonyítja az is, hogy Stephen Sondheim, Hugh Wheeler és Harold Price csináltak belőle egy Broadway-musicalt Little Night Music (Kis éji zene) címmel, amelyet 1973-ban mutattak be. A művet párhuzamba szokták még állítani Woody Allen Szentivánéji szexkomédiájával (1982), ami teljes tévedés, a két műnek az éjszakai bolondozáson kívül sok köze nincs egymáshoz, már csak azért sem, mert Bergman filmje nem Szent Iván éjjelén játszódik. Hanem akárhol, ahol nyár van.