A jelen cikk írója a pályája kezdetén bírósági fogalmazó volt, s e minőségében egyik fontos feladata lett az ún. panasznapok, hivatalos nevén: ingyenes ügyfélfogadási napok levezetése. Ilyenkor mindenféle emberek jelentek meg a bíróságon és adták elő a gondjaikat, ha pedig a panaszuk alkalmasnak minősült egy per megindítására, akkora a cikk írója összeütött nekik helyben egy keresetlevelet, amit rögtön be is küldött az iktatóba. A leggyakoribb pertípus természetesen a bontóper volt…

Ez eleinte érdekesnek tűnt. A taccsra ment házasságok összes förtelme ott landolt az irodában, s a cikk írója elmerült az olyan részletekben, hogy mikor volt a felek utolsó ágyjelenete, meg hogy mennyire tetszenek éhezni amiatt, mert Józsi elveri a fizetést a játékgépen, és mikor lesz a kilakoltatás. Voltak persze könnyek, sírások, átkok és fenyegetőzések minden mennyiségben, fűszerezvén a gyötrelmeket, meg a fogalmazó úr egyre unottabb kedvét. Mert ahogy haladtak előre a dolgok, egyre inkább kezdte észrevenni, hogy vannak tipikus párkapcsolatok és bontóokok. Ezekről aztán csinált (hosszú hónapok spontán csiszolgatása után) egy-egy keresetlevél-mintát, amelyeket eleinte maga töltögetett ki a számítógépen - aztán ebből is elege lett. A végén odáig fajult a dolog, hogy amikor bejött az ügyfél, már csak pár kérdést tett fel neki, aztán odaszólt a titkárnőnek, hogy Évike, a H-típusú mintát töltsd be a gépbe, a 7-es melléken leszek, aztán elment kávézni az iktatóba, s már csak azért tért vissza az irodájába, hogy egy nyájas mosoly kíséretében aláfirkantsa a nevét a keresetlevélen.

Mintha Bergman is egy ilyen fogalmazó lett volna, amikor a Jelenetek egy házasságból c. filmjét elkészítette. Csak ő nem típuskereseteket csinált, hanem az összes lehetséges dolgot összeszedte, ami sunyin megronthatja intellektuális és érzelmi szinten a házasságot. Intellektuálisan és érzelmileg – ez fontos, mert a két főhős házassági tragédiájából hiányoznak a leggyakoribb elemek: a férj iszákossága, munkanélkülisége vagy éppen munkamániája, meg persze az örök sláger: az anyakomplexus, a másik oldalon pedig a nő hűtlensége, vagyoni akarnoksága, vagy a sértettsége amiatt, hogy ő mást érdemelt volna az élettől, de nem ezt. Ezeket a triviális indokokat a rendező kihagyta a filmből (túl kézenfekvő lett volna ezekre alapozni az ügyet), helyette inkább azokra az elemekre helyezte a hangsúlyt, amelyek fű alatt, lassan és sunyin penészítik meg két ember életfogytiglanra elígért kapcsolatát.

Önértékelési zavarok, nemi elfojtások, csendes elégedetlenségek, lágy unalmak és a konvenciók kelletlen betartása - ezek miatt válik el Marianne (Liv Ulmann) és Johan (Erland Josephson), s nem amiatt, ami miatt a barátaik, a film elején kitárulkozó, förtelmes jelenetet rendező Katarina (Bibi Andersson) és Peter (Jan Malmsjö). Az ő esetük egyszerű, legalábbis Marianne szerint: nem képesek megérteni egymást, mert két teljesen eltérő nyelvezetet használó személyről van szó, akik már egymás kérdéseit sem értik, nemhogy a válaszaikat, olyan a helyzetük, mintha két, teljesen eltérő mechanizmusú dekódológépbe ütnék be a mondataikat, meg hát persze ott vannak a válással járó anyagi problémák is…. 

Marianne és Johan középkorúak, már egy évtizede élnek együtt, két lánygyermekük van (akik csak az elején kapnak egy percet a bemutatáshoz). Ráadásul Marianne válóperes ügyvéd, Johan meg egyetemi pszichológus, vagyis mindkettejük a lélek ismerői.  Kapcsolatuk barátságos, szeretetteljes és közvetlen. A film az elején még csak egyetlen problémát mutat be közöttük: azt, hogy nem tudnak hétvégenként egymás mellett maradni, mert hol az egyikük, hol a másikuk szüleinél kell tölteniük a vasárnapokat. (Erről a borzadályról lehetne mesélni mindenkinek. A házaspárok többsége teljesen érdektelen a másik fél szülei és rokonai iránt.) A kínos rokonlátogatások alól Marianne szeretne felszabadulni egy hétvégére, de törekvése percek alatt összeomlik, mivel anyja első panaszos szavára (amelyet csak némán érzékelünk a telefonon át) azonnal feladja az ellenállását, amelyet Johan cinikus nevetéssel nyugtáz. Pedig ő gyávább még a nejénél is – meg sem próbálkozik ezzel a kitöréssel.  

Aztán jön az igazi szakítópróba: Johan szerelmes lesz egy 23 éves lányba, Paulába (aki csak egy név, ő maga nem kerül elő), s vele Franciaországba megy. Marianne kétségbeesetten akarja őt visszatartani, persze eredménytelenül. Jellemző momentum ez: a hosszú házasságban élő férfiak jelentős része egyszer csak a kapuzárási pánikban (40-50 között) ki akar szakadni a hétköznapiságból egy új, fiatal mell és csikló kedvéért. Amit persze Johan hamar elun, fél év sem kell hozzá és már vágyna haza, a biztonságba, de Marienne már nem fogadja be őt. Neki új szeretője van, akit aztán a férjévé is lesz – őt sem látjuk a filmben, szerepe tehát – mint Paulának – csak szimbolikus, meg aztán az is kiderül a végén, hogy igazából nincs közöttük semmi vágyódás egymás iránt.  

Habár a pár már a film elején beszélget arról, hogy nem túl igényes közöttük a szex, ez a történet közepén immár végre tárgyalások tárgya is lesz. Az elején csak Marianne hozza fel, hogy álmaiban más férfival is kipróbálná a dolgot – amit Johan udvarias mosollyal tesz félre, mint súlytalan információt. Pedig ez az egyik középponti rész az ellentétnek – unalom az ágyban. De mi lehet ennek az eredője?

Marianne jelleme. Ő a film közepén úgy dönt, hogy kitárulkozik a hozzá visszamerészkedő Johan előtt, ezért felolvas neki a naplójából: ebben arról panaszkodik, hogy ő folyton csak mások elvárásának engedelmeskedett egész életében. Ezt Johan úgy veszi tudomásul, hogy alszik rajta egy sort. A férfiak többsége ugyanis vagy unja az ilyen női panaszokat, vagy valahol természetesnek veszik a női „önállótlanságot”. Ezt már a film bevezetője is mutatja, amikor a pár az egyik barátjuk kamerája előtt vall önmagáról – Johann álszelíd nagyképűséggel mutatkozik be a lehengerlő(nek vélt) jellemvonásairól, míg Marianne nagy zavarában semmit sem tud mondani önmagáról, csak azt, hogy ő egy családanya és ügyvéd. Tipikus férfi-női szerepről van szó, de Marianne sajnos a film végéig nem tud felmutatni semmit, ami miatt érdekes egyéniségnek lehetne tekinteni őt, míg Johan személyisége fokról-fokra erodálódik, de ő még a magányba fulladó, kitaszítottsági öntetszelgése ellenére (vagy éppen az által) is érdekesebb, mint Marianne közhelyek görcsére szakosodott jelleme.

Ahogy az Bergmanhoz illik, kitör az erőszak – a pár összeveszik, s Johann négyszer is belerúg a padlón fekvő Mariannébe, aki aztán öntudatos nő módjára felkel és távozik. Ez megszokott módszer volt a Mesternél, nála mindig hosszú felvezetések után egyszer csak kitör a bestialitás, amelyet gyors nyugvás követ. Johan rúgja Mariannét, mert az megtagadta tőle a visszavágyott családi nyugalmat, s mert képtelen mit kezdeni a nő önfegyelmével és önsajnáltatásával; Marianne pedig hagyja ezt, mert ő meg nem tud mit csinálni Johan megbánt „kitörésével”, hiszen az az ő önértékelését tette tönkre.

A mélység: a rituálék nemessége és az ösztönök vadsága,  az intellektuális villongások és a  tragikus önfeltárulkozások egysége. Ezeket a bontóper folyamán „élvezhetik ki” egymás ellen – nem engednek és nem tagadnak meg semmit, végre kihívóak és erősek lehetnek egymás ellen. A bontóper hozta ki a legjobb énüket, az őszinte és hidegebb, tehát hirtelen izgalmas, ezáltal meghódítandó jellemüket. Az, ami eleve érdekessé tette volna a kapcsolatukat, az a bontóperben jelent meg mint elválasztó, de mégis egymást jobb megértésére sarkalló tényező. Vagy inkább: tényezők hada, hiszen Bergman végigzongorázza az összes sérelmet, amelyek megfelelő őszinteséggel feldolgozva (akár ajtócsapkodással és vázadobálással is) a feleket már korábban egymás irányába fordította volna.

A film végén aztán már úgy találkoznak, mint barátok, akik együtt töltenek egy barátságos, intim éjszakát, mintha csak a Jövőre veled ugyanitt c. Bernard Slade-darabot látnánk egy rövidített és szexmentes skandináv kiadásban. Mivel már nincs kötelezettségük egymás iránt, ezért végre átélhetik azt a szeretetet és tiszteletet a másik iránt, amely kevés volt ahhoz, hogy a kapcsolatukat élővé is tegye.

Stanley Kubrick filmjében, a Tágra zárt szemekben, a másik nagy házasságról szóló drámában a „fasz” szó mindent eldönt a felek (és a nézők) között, hogy ti. mitől üres a viszonyuk; de Bergmannál ehhez képest egy egészen részletes látleletet látunk egy sokkal kiterjedtebb vizsgálódási körben. Mitől is lesz rosszabb itt a viszony? Mert senki nem teljesen őszinte. Alávetik magukat és ezzel a másikat is a bevált magyarázatokba, illetve létüknek a nyugalom ürességével eltakart értelmezéseibe. Aztán robban a gránát. Itt zenementesen, szűk félközeliekben és premier plánokban, hangsúlyozottan köznapi környezetben. 
 

Mit is mondhatnánk minden párnak, amely házasságra adja a fejét? Talán ezt: légy hű magadhoz. Akkor senkit sem ér csalódás. Bár igaz, hogy rohadtul utálni fog érte a párod. Na de még ez is jobb, mint a semmi.